Nevelő

Amikor sok más

Munkahelyen hagyta

Fáradalmát gondját

És este boldogan

Öleli családját

A tanár is lassan hazatér.

Gondolkodva

Hogy is volt ma?

Jancsi, Pista…Éva miért

Nem volt olyan, mint máskor?

Talán az órában

Hol volt a hiba….?

Aztán később is

Az ebéd alatt!

Tovább szövődik a gondolat.

Mi történt velük?

Ezt csak megtudja

Elindul…már sok

Este ballag haza

…Útközben elemzi

Hogy a szülő milyen

Másképp értékeli…

…S ha gyerekei kérdik

Megszólal az anya

Hagyjátok Apátok

Nem látjátok…készül holnapra…

                                                   1960.

Más utakon járunk

Ínségben élek én – ki tegnap még lakomázott

Éhem nagy – bár ellátnak szerelemmel,

Mégis riadót kiált bennem egy hang: „Az

Újat cseréld le! Régi szeretőddel”.

Bőrödön átsütött tested belső forrósága,

De hőjét már rég nem érezhettem,

Hogy tobzódna vérem tested lakomáján,

Ha újra hívnál asztalodhoz engem.

Felélednek bennem újra a régi ritmusok,

Mert éhem forr – miként az őszi murci,

Kisiklasz előlem, mint az angolna,

Étlapodra már nem fogsz választani.

Voltál mámorthozó, örömszerző szerető is,

Lágy-dallamban – pusztító-vad-szenvedély.

Nem értik ezt meg „szabályos” szeretkezők,

Versben rögzült percek…bennünk mindig él!

Kebled között – két szelíd domb, s szép asszony-

Csípőd-hajlatában el nem pihenhetek,

Öled számomra nem tárul meg többé,

Cserzett-arcom – ugye – már kineveted?

Egykor a mennyet is tőled kaptam én, és hittem

Majd kikezdték „nyűgös kifogások”, s Te

Ma már nem énfelém -  más utakon jársz, mert

Elmúlt a varázs – az izgalmas szépsége.

                               1990. május 29.

Felfaló idő

A tavasz, a télre térdelt –

Mert az őszt ő űzte el –

Benne volt gazdag ígéret

Érett gyümölcsöt adó. Mely

Színes – igékben is csodás,

Most meg kifakult való,

Számomra már a múlt halott

Vissza nem fordítható.

Olyan kalászt „arattam” le,

Amit nem én vetettem,

Vadul szórta önmagát szét,

Én csak „kévékbe” szedtem.

Vágyam, mint oltatlan tűz, de

Lassan hamuvá fázik,

Bár szürke már a felszíne

De, belül-még parázslik!

                                                   1991

Együtt jártunk

Mosolyt néztünk,

Szerelmet ettünk,

Csókot ittunk –

Ennyi a vétkünk!

Szétolvadtunk a szertefoszló, tűnő időben!

Nincs új örömöm – se bánat amit elmondhatnék.

Csak egy homályos, mára derengő alig-emlék.

Újra Veled? Az többé már ismét fel nem éledhet?

Állandóságod? Csak új vágyak gyötörnek – kellenek!

Felszívott téged a régen várt, kívánt messzeség

Csak intettél –

Szóban váltunk,

Nem vesztettél,

Hogy együtt jártunk!

Bennem él a nyár

Elporzó nyaram – rég eltűnt – lehanyatlott.

Őszömbe Te hoztál szép volt színeket

Mindig az igaz májust kaptam belőled!

Mert az „indián nyár” is – oly rég elhagyott.

A tél-felé ballagó élet – furcsa menet!

Hajamból a dér lassan eltűnik,

Az első hó elérte, fedi fejemet el,

A szívem mégis egy szép nyárról álmodik.

De, te csak nagy-ritkán jössz el már énfelém, úgy

Csak, mint borzongásban a téli napsugár

Kikandikálva a súlyos fellegek közül

Úgy érzem, hogy még nem múlt el a nyár.

                                               1997. IV.

Aversio

Már tudom

Hogy mi volt az árad /?/ te magad sem hiszed.

De így is

Boldog voltam hát – mindenért most fizetek én.

Magam szabtam meg mindennek az árát,

Lelkemből

Mert tudtam a perc-ár – a fájdalmas órák

Bőrödön

Bár ki osztozik már nem bánom

Felejtőn

Úgy fáj, mit minden volt elmúlás

Kitágult

Pupillámon mégis megjelensz

Mert szemem

Sárgafoltján át agyamba vésett.

Örültem,

Boldog voltam, hogy karjaidba vettél.

Éreztem,

De, nem hittem, hogy egy kicsit sem szerettél.

Elringattál,

Elaltattad bennem az immunitást,

Gyűlölöm amit veled tettem, a promiscuitást.

Érzelem

Nélküli együtt-lét, csak a kéjt hajszolni /?/

Lelkünket

A testünktől – jól külön elfalazni?

Megöltél

Bennem egy érző valakit, - tudom nem akartad,

Sok volt már

A tőrdöfésből, - mert ölted így sokáig a halottat.

Zsugorodó emlékek

Gondolataimban sem hallom – fejemben -

Oly nagy már a lárma, a zaj. Azt kérdem

Miért ül két csend között a hallgatás oly mélyen?

Beléd temettem az álmaimat is tedd el!

Benned - már megfakult emlékeidben

A fájra bekódolt szívek refrénje nem zúg fel!

Verssé összezsugorított érzelmeim most

Kis – összetöpörödött –mindennapos

Epizódok lettek – szűk ember-gondolatok!

                                               1997. május