Menj, hogy ne bánts

 

Kikoptam belőled -mert így akartad.

Hosszú volt a nyár is - tőlem mind elloptad.

Tudtam utunk veled - sehova sem vezet,

És én mégis mentem - boldogan teveled.

Nem akarok már-unt-vágyad terhe lenni,

Érzem én jól - sokáig nem kell neked senki.

 

Izgága-véred meg nem nyugtathattam,

Hát menj el, ne sajnálj! Nyugtalan utadban

Találj magadnak mást - kit újra nem szeretsz!

Aztán repülj, vágyjál tovább! Keress, - keresd

Lesz majd újra, újabb “új-nagy-pillanat”.

Tombolj, elégítsd ki - habzsoló-étvágyadat.

 

Nincs szemrehányás, egy hang se, egy zokszó.

Csak a légben valami - ami szemet-maró.

Itt táncol szememben - ami kedves “ősz-telünk”

Amiben úgy hittem - rá majd emlékezünk.

Hagyj el! Menj, hogy ne bánts! Neked úgy is könnyebb

Én nem vagyok olyan - akit megkönnyeznek.

 

 

Hajnalt őrzök a szemeimben

 

Túllátok az árnyékodon is,                                

De mégsem léphetek át rajta.

Boldog - aki ezen meg nem botránkozik,-

Ki nem lépett őszi tavaszba.

 

Hajnalt őrzök a szemeimben...

Egy váratlan ősznapi hajnalt.

A “hűséges szökevény” újra rámtalált,

Majd mint egy látomás - elnyargalt.

 

Nálam minden napszakban voltál,

Láttam bőröd színes fényskálában.

Mondd mit is kérhetek szebbet tőled? mégis

Mily fényben fürödnél boldogan?

 

Csak meg-megrántom a vállamat,

Keserűn mosolyra húzom a szám.

Csak veszteni mentem hozzád mindig vissza -

Mert engem már az utca vár!

 

Csak szemlélődő már az öröm

- régképeket fest az éj falára -

Csak színes délibáb /így halálközelben/,

Érzés-komplexussá lett mára.

 

Csak néhány óra nálam - amiből

Elfelejtetted a perceket -

Csak torzó maradt nálad minden gondolat,

Nincsenek sóhajok - sem sebek.

 

 

Vádolnak

 

Vádol az ősz

Tanú a park

A halott-levelű avar

S a veled taposott utak.

 

Vádol az ősz,

Tanú a szél?

Fákat-rontó, lomb-pusztító

S a sokszínű hulló levél.

 

Vádol az ősz,

Tanú a köd,

Permetező szürke pára,

Mibe a város öltözött.

                               

Vádol az ősz,

Tanú a csók,

A remény mi belőle fakadt

S a gyérfényű villanyoszlopok.

 

Vádol az ősz.

Tanú a Nap

Mind ki veled együtt látott

A suttogón elmondott szavak.

 

Vádol az ősz.

Arról én nem tehetek

Hiába vádol minden - bár fáj

Én akkor is felmentelek.

 

 

 Gondolatok a karosszékben

 

Ülök gondolkozom...

Egykor szavaidnak volt íze. Benne

Ígéret /tiltott-gyümölcsök kertje/.

Almát szakított - ám most bús - kezem.

Papírt magam elé hiába teszem,

Tollam már csak egy vándor koldusbotja.

Néha mi elakaszt - utad elállva.

 

Egy hang jajdul...

Jöjj szeressük egymást, rombolva, égve,

Nem törődve mással, semmit nem félve.

Lázas ölelést adj - s megénekellek,

Égő lelkemben gyűlnek a versek...

 

Nem válaszolsz?!

Biztonságod a hallgatásban rejlik?

Vajh mit jelenthet egy-egy szavad így?

Mit egyik nap kétkézzel adtál - neked

Semmi - másnap félkézzel visszavaszed.

Nyomtalanul

 

- míg élsz - úgy sem tűnök el benned.

Örök mementó - egy szerény kötet.

Ha néha kezed a könyvek felé nyúl,

Ott leszek már benned váratlanul.

Ha kis könyvespolcodról leemeled,

Vörös-mappába kötött verseimet,

 

Emlékeztet!!!

Most újból télbe hanyatlott a nap.

Fogytán tüzem - mik ihletet adtak.

Orvul adott gallyaid - mind elégtek,

Hol vártalak a hely börtönné lett.

Újból alkony... Beleveszek egyedül.

Átkozzam azt, ki a helyemre ül...

 

Nem hiányzom, tudom,

Mert életed már mással osztottad meg.

S a karod mást szolgál, mást ölelget.

Emlékként magammal viszem - engedd meg /!/ -

A te hűtlen, szép, nagy szemeidet.

 

 

 Télelő

 

Nem, ez még nem tél

                           a dér

           itt-ott

       már beleharapott

    a végtelen mezőbe

 

Nem, ez már nem ősz

                      szél bősz

                            zörög

    a fagyott fán ködöt

      is, elseprő hidegláz

                               

          Nem fehér a föld

                       nem zöld

                         fagy kél

már, kisbuckák mélyén

néha szálldos már a hó

 

     Ez a télelő

                     Napverőn

                          szikráz

   reggel millió kis máz

       fényesíti a világot.                           

 

 

 Önközpontúság                                  

 

Akik én előttem voltak

Aztán meg én utánam,

Mind átmeneti-lények csak,

Nálad e mozgásban.

Rohanó emlékrétegek,

Egyre halmozódnak csak,

Sikergyűjtésedből kaptak -

Mindent, mit kaphattak.

 

Szíved-étvágyát öntik el

Titkos találkáid

Őrlik, kielégítetlen

Vágy-gondolataid.

Nappal nem, de éjjel-ide

Visszaverik hozzám.

Rém-álmok henteregnek,

Ágyam gyűrt párnáján.

 

Itt léted már rászáradva

A rég kihűlt ágyamra,

Csak versekben talállak itt,

Elhagyott szobámban.

Rohanás-kényszered hajt

Látszatélményeid nyomán.

Újabb impézust ad!

Lankadatlan össze-vissza.

 

Mint mást, rohanásodban így

Engem is elszórtál.

Majd felvettél - dobtál újra

Sebeket meg nem láttál,

Élménytelenség talán, hogy

Vissza-visszatérsz hozzám?

Gátakat nem hordasz magadban, 

Ha feltör a hiány!

 

Mert a vágy után - hajt a szép is,

Sokszor utolérted -

Mikor gondolataimat

Magadba bevésted.

Koldusszemmel már nem nézlek,

Szívemben nem ás bánat.

Mert ledobtál, mint a szennyes 

Megunt ruháidat.

 

 

Sároltá(r) volt

  

Úgy éreztem márványt leltem benned,

Oltárrá emeltem vigasztalásomra.

Neked mutattam be áldozatot rajta,

Hogy elérjem megkívánt szerelmedet.

 

Hódoltam a versek tömjénével,

De sosem szívből fogadtam el,

Füstje csak a földön kúszott - mint Kain áldozata –

Érzelmeim nem jutottak a szívedig fel.

 

Nekem nem elég a tested sem a lelked,

Úgy külön-külön mintkettő csak holt lehet,

Áldozat-láng tüze oly hevesen égett.

 

Nem márvány volt amit benned találtam meg.

Vigasz-oltárom lassan széttöredezett,

Mert csak szép agyag volt, Sároltá(r) ami szétesett.