Maradj még tél

A szerelem még nem tetőzött nálam,

A kegyetlen-kegyes kegyelem-órái.

Ha egy éjen át nekünk pislognának,

A kék-fekete ég, vibráló csillagai.

Fájdalom s boldogság egy tőről fakad.

Boldog-szomorúság üli meg szívemet,

Mindegy ha süt a nap, vagy fúj a szél,

Mindent nekem adtál - kivéve szerelmedet.

Átlépni rajtad, nem tudok - nem akarok!

Még az árnyékod is fényt áraszt lelkemben.

Azt akarom, hogy ragyogj - csak körülöttem

S a gyönyör eggyé tegyen - téged s engem.

Mért kellesz így nekem, vágyam mért ily mély?

Beszédes-szemed meddig látom - úgy igaznak?

Meddig szerethetlek még? De, fáj a gondolat!

Jön a nyár és felzabálja a hozzád vezető utat.

Bűnös vagy

Nappal, éjjel - minden órán,

Én ki tűztől sosem szédül,

Öledbe kúsznak álmaim,

Tested-együtt-gyönyörétől.

Elkábulva a vérláztól,

Vágyam csonkig sosem égett,

Alig jöttél - már is mentél,

Ez volt a legnagyobb vétked.

Fordulj vissza...

Fordulj vissza!

Netávolodj el tőlem.

Amerre mész - nincsenek útjelzők!

Kiloptad magad belőlem.

Fordulj vissza!

Hallom lépteid neszét...

Ha elmész - a mélybe bocsájtasz!

S onnan nem látok szét.

Fordulj vissza!

Mosolyt, arcodon a fényt

Lássam újra - azt a régit, mert a mai

Nem hozhat nekem reményt.

Enyém maradsz

Nem! Nem szabadulsz meg ily könnyen tőlem!

Miért? Mert a vágy-késed belémvágtad mélyen

S a kifröccsent szerelem-vérem - rádtapadt,

Testedre, s ott ég mint a vágy - hozzád száradt.

Börtönöddé vált! Játékod csapdájába

- mint elejtett vad - vergődsz s nem szabadulsz minden hiába.

Téged hosszan kell szeretni, hogy befogadd

s nehezen kibukó érzelmeid fellángoljanak,

Hogy árasszák el tested - utattörve lelkeden át -

Érezzél is, ne csak játszd a “szokott játékformát”.

A látható jól bevált felszín - néha fel-felszakad,

Egy-egy mozdulatoddal árulod el önmagadat.

Erős lánc akaratod, benne érzelmed gyenge szem.

Ezt szakítom szét - e szemet - értéke: a szerelem.

Ha szétszakad - mint zúgó-vadfolyam áraszt el -

S már nem fogod fékezni magadat, még eszeddel sem.

A szerelem-fájdalom sarkaló-harc, az Élet méze,

Dopping, hogy a Kedvest elérje - mások ellenére.

A hajnal felhőket kerget s újra kék lesz az ég.

Fenékig isszuk a szerelem-pohár vad-mérgét.

Lángragyújtjuk a bennünk felhalmozott energiát,

Égünk, lángolunk, szeretünk, hosszú éjszakákat át.

Nem! Nem szabadulsz meg ily könnyen tőlem

Hiába szaggatják szét előtted s én előttem

Az egymáshoz vezető utakat, úgy összetoldom,

Hogy elérjelek, megyek pallón, sziklapárkányon,

Szétrobbantott hídon. Az úton végig fogok menni!

Mert tested kívánom, nem tudom, nem akarom elfeledni.

Te sem tudod

Furcsa érzés így megválni tőled,

Ha integetsz - már nekem teszed.

Más “kakukk-fi” van már a fészekben,

Már én téged vissza nem perellek.

Hogy szórod magad..! Oly rossz nézni, bár

Tested nem volt soha csak enyém,

Mint kölcsön kapott holmit óvtam,

Csak őrizgettem - öleltem néha én.

Íztelen lett a régi mámor is? -

Prózai? - Új izgalmat már nem adó?

Száz arcodat mutattad már felém,

Melyik volt igazi? Meg nem tudható!

Tested “tűzhajnala” ha felébredt,

Feltűnik szemedben a csillagfüzér,

Illékony lényed a légben inbolyog,

Te sem tudod, hogy mit teszel - s miért?

Élvezed miként rajonganak érted -

A kevésbé hű és a sok álbarát.

“Zarándok-tested” csak egy szerette,

Ki versbeszedte - minden bánatát.

Nappal, - s éjvilága - egyformán hazug,

Ha csak egy test kell, a vágyó-testnek.

Oly tiszták lehetnének a szerelmek,

Mégis a mocsokban henteregnek.

Mint meteor felizzassz és kihunysz,

Averzió... sajnos nincsen benned.

Mért pont téged találtalak meg én?

Ki nem ismerte soha a szerelmet.!!

Tegnap még...

Tegnap még szememmel öleltelek.

Két karomban éreztem testedet,

Ahogy arcom az arcodhoz ért

Éreztem a benned-tüzelő vért.

Tegnap a szememmel öleltelek.

Egy pillanatra a világ elveszett...

Öleltelek /?/, pedig igazán csak más karolt,

Csak a szememmel ölelhettelek -

Távolról, mégis úgy érzem, hogy igaz volt.

Minden véges

Ismét csendes őrületben telt el a nap.

Mitévő legyek? Feladjam, vagy újra várjalak?

Nem vagy senkié - magad “bálványa” vagy.

Mondd, egy forrás sem tudja eloltani szomjadat?

Versek-tömjénfüstje szállt feléd - betakart.

Ami kettőnket így fűzött össze, ez volt csak?

Krúdy-húrokat teszek lantomra - lássad,

Szerelmi érzelmek belőle többé nem szállnak.

Őspogány vagy! Magad önimádója lettél.

A te “Bibliád”, hogy dicsérettel szárnyra keljél.

Mily szakadék nyelte el belőled a szerelmet?

Milyen vagy, hogy szíved senkit nem szeretet meg?

Csak “nonchalace”-al járod az utadat.

Vigyázz, lassan kopnak az évek s a szépszavak!

Leomlik az önmagadnak felépített oltár,

Hozzá áldozni-később - már senki sem jár.

Boldog nyugtalanság

Éveid óvod, mert sűrűsödnek - pattanásig gyűlnek.

Rohan az Élet - kék ereidben - édesen szép (!),

Mert mindig mást és mást kívánsz meg,

Csak ezért!?

Csak egy-láng mellett melegedni, nem vagy képes soha se.

Tetteid - az irigykedőkben “bevett szokásként” úgy él,

Még feketébbnek is festik le

A Styxnél.

Affektusok!* - önzés és önzetlenség harca dúl benned.

Az Élet-természet-törvénye, ugyan csak nagy úr “itt lenn”

De, törvényt ülhet az Úr is feletted-

Az, “ott fenn”!

Mert hívő vagy! Én fatalista, hitetlen hívő vagyok!

Szárnyas-időm, úgy elrepült...Ha bár...még él; veled-bennem

Az ifjúságom, de csak mint álomtalan-árnyék van ott

Mögöttem!

Elbúcsúztattál magad mellől, de elvitted lelkem felét...

A nyugtalan boldogság -”az igaz öröm”. A nyugodtak: a

Balgák. Színtelenviláguk - nem gyötri őket, színes-szép

Álmokba!

Óriáskerék-életem. Eddig fel, most levisz az útja.

Úgy, hogy húz le a mélybe - a nekem el nem hitt pokolba!        

Gondolatim, hogy írjak rólad - beleszáradtak már... a

Tollamba.

*kedélyhullámzás

Advent

Most Advent van.

De nekem van külön Adventom.

Mint Krisztus születésére a zsidók,

Jöttödre épp úgy várakozom.

Már hajnalban ébredek, hogy elérjelek,

Váltsd meg az én délutánom.

Téged vártalak hosszú időn át,

Már évek óta - most már jól tudom.

Nekem szánt ajándék vagy - izzón

Mint szépséges Pandora,

A szelencét én is rád bízom.

Ha felnyitod belőle kitörnek...

Benne: a remény, gond, fájdalom.

Tőled függ ezekből melyiket kapom.

Én a hosszú együtt-létet álmodom.

Most Advent van!

Én nem Krisztusra - rád várakozom

Szívemben: kétség és vak remény.

Mint nagy teher súlya agyon-nyom.

Kívánod a találkozást úgy, mint én?,

Most az Adventi várakozás küszöbén.

Vagy csak mint karácsonyfa - dísz vagyok?

Mit újév után kihajítanak az útra.

Minden ékességétől megfosztva.

Az ünnepek lepusztult csontváza.

Az Úr a hibás - tudhatta nagyon rég.

Ő oltotta belénk a vágyat - ami ég.

/tudom bűnös csókunkra behunyja szemét/

De csendesíteni csak a csókod tudja,

Kérlek, szeress ameddig bírod még,

Aztán úgyis szétválik kettőnk útja.

Az utolsó kedveshez

Ülünk a csendes homályban - ismét búcsúzunk.

Kérdelek - tartom kezed kezemben -

Ez az utolsó napunk?

Életem szépítője csak te vagy szerelmem,

Verseim igaz ihletője, csak

Boldogság, hogy vagy nekem!

Csókolj, hogy oldódjék a súly - nehéz igámon,

Az új találkozás hiú reménye

Csitítja a bánatom.

De, nem oldja fel - oly későn találtalak meg.

/Kivel eggyé tudtam volna válni/

Az én örök kedvesemet.

Pedig számunkra már minden elveszett. Kérdlek

Mi az ami együtt tart még

Téged, engem - bennünket?

Nem józan rátióval mérik a szerelmet!

Csak-reménykedem, hogy eljössz,

Várlak és szeretlek.

Szenvedtem hiányodat, mint csorbultlelkem

Az egyedüllét fájdalmát, mert

Nélküled magam vagyok.

Hiába ciripelnek, zúgnak fülembe a dalok,

- csak, vágyaim elégett hamuja -

Mind tebelőled fakadók.

Hamurakásait könnyel dagasztom cipóvá

S előveszem, ha rád-éhezem, hogy

Tegyen kicsit boldoggá.

Nincs “melletted-kívül” hely, hol boldog vagyok.

Ha itt vagy - időtlen az idő,