Álom voltál

Ha mint a tél

Úgy visszajönnél,

Mint márciusi hó

Szemembe néznél

Bágyadt napsugárkor

Szikráznál nekem

- Ne mint az álmom

Maradnál velem.

Ha mint a nyár

Forró ősheve,

Itt lennél mellettem

Mi hűsítene,

Sápadt arcod is

Fénylene nekem

- Ne mint az álmom

Maradjál  velem:

Ha mint tavasz

Földszagú fényözön,

Nyíló téltemető –

Éledő öröm,

Mosolyod látni

Már rég keresem

- Ne mint az álom

Maradnál velem.

Ha mint az Ősz

Zord-szelek szárnyán

Pókháló-árnyú

Fák alatt vágtáll

Alig, hogy jöttél

Búcsúzol tőlem

- Te álom voltál

S maradtál nekem.

                1977. márc. 27.

Maradj velem

Engedj magadhoz

Mert jön az est – halványodik a fény,

Izzik bennem a mindentváró, lekötöző magány.

Engedd, engedd – nem hallod – súgja egy belső hang is

Ezüst szálakon lopakszik a hold át a szobán

Vánkosodra – mely titkot rejt.

Ágyadon még ott

Pihen porcelán tested hűlt nyoma.

Testem tested nélkül csak vegetáló matéria.

Ha látnám, hogy visszaragyog meztelen testedről

Ezüst hold fénye – újra élnék, úgy ember módra.

Nyújtsd felém az édes kehelyt.

Maradj velem

Te keserűen édes, hogy együtt

Újra szabaddá tegyen a boldog vágy bennünket.

Ne légy könyörtelen, ne kísértsen a félelem,

Költőnek gyehenatűz – kiég – ha nincs kit szeret.

Gyere kedves adj szerelmet!

                               Izsák, 1985, június 4.

Szeretnék dalolni

Szeretnék dalolni

teljes tüdőmmel,

Nem olcsó örömért

Te érted nagy hittel.

Szeretnék dalolni –

Várkaput döngetni,

Aranylantnak ezüst

Húrjait pengetni.

Szeretnék dalolni

Burján, mint a gerle –

Ki szabadon röpköd

Nincsen szárnya szegve.

Szeretnék dalolni

Csak egyetlen egyről

Szabadon rohanni

Mint patak a hegyről.

Szeretnék dalolni

Igazat mesélni

Mindenkinek való

Boldogságot mérni.

Szeretnék dalolni

Mindig az igazat

S nem vérrel oltani

A tokaji szomjat.

Szeretnék dalolni

Az „igazmérőknek”

Fájdalomról, búról

Mi bennem van és éget.

Szeretnék dalolni

A fagyott lelkekről

Hatalmat kapni

Egy napra Istentől.

Örömöt, reményt

Igazságot mérni

S boldog emberek közt

Csak igazul élni.

Szép vagy

Rohanó gyorsvonat

Máma az élet.

Rólad szeretnék írni

Valami szépet.

Hullámos hajadról,

Csöpp kicsi szádról

Fitos kis orrodról,

S arról a két gyönyörű

Fekete szempárról.

Rólad szeretnék írni

Valami szépet.

Hogy aki nem látott,

Alkosson Rólad képet.

Csöpp pici termeted

Olyan, mint egy baba

Mosolygó arcocskád,

Mint nyíló virág

Hamvas szirma.

Nevetésed olyan

Mint

Két szemed fekete

Mint egy mély barlang.

Nem lát bele senki,

Nem tudja mit rejt,

Még én sem

Pedig én órákig néztem

E csodás szemeket.

És ez vagy Te

Férfiak csodája,

Olyan, mint egy álom

Reggeli varázsa.

Mást nem tudok írni

Ugye ez is elég,

Ha ezt elolvassák

Nem kell kép

Tudják róla, hogy szép

Szürke

Tompított fények fogyó ereje!

Laza ölelés, fehér, fekete!

Holló hajadnak itt-ott fehére

Színes világod felsejlő mélye.

Fehér ruhámon az árnyék rajza,

Szürkülő emlék árnyéka rajta.

Kékben szétfoszló hófehér álom,

Fekete lesz, hogy: fehéren fájjon!

Cigarettádnak szétfoszló füstje,

A lelkem fájva őrzött ezüstje.

Ősz

Itt van az ősz. Újra

Beléborzonganak a nedves utcán álló házak.

A színes esernyők – mint őszi levelek – színezik,

Járják az esőverte járdákat.

Fogy a napsugár is.

Bágyadt fénye ha néha felhők közül át is tör,

Csak a nyárutó felém felvillanó búcsúja int –

Mint múlt. Elporzott, elhamvadt gyönyör…

Ma köd tört az éjre.

/Fehér pille-könnyű köd-szárnyával mindent betakar/

Ellopta ragyogását e lassú-rideg-hömpölygés.

Zöldellő levél /?/ - barna, nedves avar.

Hajnalban kócos

Későn kelő tompa derengés – a nyár tetszhalála.

Fésületlen, csapzott fákon, még könnyezik néhány levél

Beleharapott az ősz a nyárba.

                                               Izsák, 1984. szept. 18.

Tán egy percre szántál

Úgy, mint a vadlibák szép V-alakban

Repültünk veled együtt egy csoportban

Ahogy jöttél mind közelebb figyeltelek,

Mert más voltál mint a többiek.

A csapat lassan szétszóródott,

Hiányoztál – majd ide sodort sorsod.

Egyedül vagy most a lét-sziklaperemén,

Én az út végén, - Te az út elején.

Én új-kötésben másként gondolkodom,

Téged még gúzsba tart a régi – tudom.

Néztem szemed viharos-balaton-színét,

Csak a „nem” volt mosolyodban is, elég.,

Az „igen” és a „nem” valahol összeér,

Dupla tagadás igenné válik ezért.

De, tán egy percre valahogy szántál

Vagy hangulat volt – kissé eljátszál?

…majd két kezemben éreztem kicsi kebleidet

Némán tűrted /vagy csak játéknak vetted?/.

Magamba szívtam tested, hajad illatát,

Éreztem melled aranyalma-ízét a számon át.

A kívánt élmény-kötelet verve akartam

Veled, eggyé válni – ugye megérted vágyam?

Szaggattad a sodrást – gyengén erőtlen,

De, nem úgy igazán, mert ezt nem éreztem

Nem vettem el kívánt, vágy-édes szád

Millió felhalmozódott forraló csókját.

Éreztem mellemen lüktető szíved verését,

Szorított lábaid lassú ernyedését…

…majd kérlelő halk hangod…s elengedtelek,

Pedig nem hiszed mennyire kívánva-szeretlek.

Ha összedobbanna szívünk még egyszer, még…

A kezdte a vég – vágy-álmom – ne menj még!

Földöntúli lenne az az éjszaka,

Csak önként add magad – nem kérném többé soha.

Nem kérdeném bármi lenne is ára,

Csak enyém lennél egyszer – csak egy éjszakára!

Két kebeled között keresném vánkosom,

Tested illatába belemosakodom.

Bőröm átitatom, hogy maradj meg nekem,

Emlék-gyönyör lenne utána életem.