Fekete napok

Fekete napjaim lassan csak peregnek.

Hát mért nem vágsz el minden szálat,

Ha már úgy sem kellek?

Nincsenek belső, csak külső érveink.

De, csak ránk vetítik távoli jövőnk

Rút-torz árnyképeit.

Kérdezlek /magamba/, mindig csak kérdlek,

Erőtlen kapcsolat?, ily erősen,

Hogy köt össze minket?

Álom-vágyak valahol össze-egybeérnek!                                         

Bandukolunk, más-más felé, - útjain

- Lásd - mégis kereszteznek!

Fekete napjaimban már-minden deres.

Úgy elperelnélek a mától - a holnapért,

Hogy a tegnapi lehess.

El kell temesselek

Az egészből nem maradt már semmi. Hát

Hiába fontam tested köré

- a szavakból fűzött - fényes glóriát.

Kaphattál volna mástól ennél többet?

Nem színezte ki jobban senki sem,

Gyönyörű - vétked is csaló – vétkünket.

Ágyam - víg-csataterünkket - nem veri

Fel, csók-bombázásunk vidám zaja,

Rajta hallgat az emlék - csend üli.

Fájlalni múltunk nem szabad. Hát nem!

Részegülve - hiú-álom-vágytól,

Az élményeket el kell temetnem.

Ki kell bírni az Élet rúgásait!

Üres úton csak rohan az idő,

- magányosan - így nem bántok senkit!

Szeretőm az alkony marad - az szeret!

Láng-fényét ágyamra rávetve,

Arannyal festi - úgy vígasztal engemet.

A lángolás hamvába hullt - hát, ez lett.

Nem sírom vissza már a tegnapot,

“Aki” nem volt az enyém - mégis elveszett.

Búcsúzom

Én akkor most elmegyek - igaz nem adtad ki utam.

Titkok testének hordozói a ki nem mondott szavak.

Nem mondtad ki /de érzem/, hogy e félszavak

- gondolataidban - mit is mondanak.

“Melegséged” csak táncoló tajték volt, hullám tetején.

Elidegenedett ismerősöd lettem már neked - csak

Hallgattál - bár szemedben, tán emberihang is volt,

De szádból szavakká nem formálódtak.

A régi utunkra vissza már úgy sem találunk,

A lehetetlenség-kőfalát megmászni nem tudom.

Hívságod ajándékát - hazugság-zsákjába tetted,

Mert tudtad, hogy örömmámorral fogadom.

A múltunk mintha belém akarna vájni - öntudatlan,

De nem-tartozik sehol, semmivel sem nekem.

Elértelek - de akkor is mily messze voltál tőlem,

Csak visszhangja az emlék - nem fáj - elteszem.

Nem rohant el a múltunk, te taszítottad ki magadból

A hozzámfűzött reményeket - már megtette a “mór”!

Betelt hívságod is - a “glóriával” mit fontam neked,

Már nem akarsz “villogni vele” senkinek - sehol.

Álljon meg az idő

 Tiéd a világ legdrágább teste. Nem árában,

 Hiányában - érte adott szenvedésben.

 Feszül a fájdalom, ha nem vagy itt - minden.

 Ha itt vagy? tudom elmész - ezért nem csökken.

 Ha nálam vagy - önmagadból is kilépve,

 Jajj, beoltanám magam oda... testedbe örökre.

 Csak jössz, rohansz “maradnál-menekülve”,

 Kirojtozott-szájjal, a beszegett időben.

 Az Élet öldöklő-harc s a diadala?

 /kiégett-szívűek nem győznek-e harcban/.

 Az győz ki szerelemben elveszíti eszét,

 Az tudja csak meg mi az Életben a szép.

 Sírba ölted a jelent - csupa tilalom!

 Mégis egy-álmot látunk - más-más ágyakon.

 Elloptad “együttlétünk”, nem érted szavam,

 Csak eszedig jut el s így minden veszve van.

 Beúsztam életed nagyfolyójába...

 Vitt magával. Majd kisodort - unt az árja.

 Fennakadtam, mint szenny - a partszegélyen,

 S te folytattad - megszokott utad - nélkülem.

 Szabad délutánok? Nálad nincs irgalom.

 Ajkad helyett cigaretta izzik a számon.

 Szép álmot, vágyat feledni minő kín...

 Rég-csókod-ízét nem nyomja el a nikotin.

 Tiéd a világ legdrágább teste. Keresztje,

 Gyásza lelkemnek. Mért adtad kezembe?

 Csak azért lettél enyém, hogy megihlessen?

 Elhagyva a fáj-tüze - mást üvölt bennem.

 A holtponton túl

 Az az álom már nincs meg,

 De mégis visszajár - éjfélkor,

 Mint a temető-kísértet - sírból -

 Úgy lép ki a vágy-dalokból.

 Az az álom már nincs meg,

 Már tőled semmit nem kívánok,

 Csak marék-hamu lett belőlem - így

 Elégett a volt zsarátnok.

 Az az álom már nincs meg,

 Elhamvadt poklok-lángja között,

 Mert Paradicsom volt tested nekem,

 Tudtam, hogy idekerülök.

 Az az álom már nincs meg,

 Mert léptem feléd nem vihet,

 Merész vadlobogásom elapadt -

 Nincs mi táplálja tüzemet.

 Az az álom már nincs meg,

 Mégis horzsol - zsigereimben.

 Életem a Zeniten nem állt meg,

 A Mennyből - pokolba estem.

 Szív-nélkül ne jöjj

 Nem fáj már, hogy nem jössz többé,

 Szívtelenül - mért is jönnél?

 Megváltani néma búmat?

 Így még szomorúbbá tennél.

 Szomjúságom oltogattam,

 A tested asszony-kútjánál,

 Tombolt benn, mint éji-mámor,

 Aztán kijózanítottál...

 Vad-részeg-nagy-tobzódás volt!!!

 Jaj, de fáj a másnaposság,

 Szétesett álomvilágom,

 Ily kegyetlen ez a világ!

 Egy pillanat tép szét mindent,

 Mi dísze volt a sok órának.

 Kigördült az életünkből: a

 Találkozás - és a vágyak.

 Nem fáj már, hogy nem jössz többé,

 Mit ér a búvó szerelem?

 Leejtett morzsák - útporából? -

 Fel már, azt sem szedhetem.

 Téged akartalak álmodni

 A költészet neked csak imponált,

 Hogy vissza-visszatérsz verseimben.

 Hiányod fájó, kőkemény napokká vált,

 A megronthatatlan emlékeimben.

 Rámszabadult a vak egyedüllét,

 Merengek az örök magány medrében,

 Mert belőled többé nem meríthetek, hát

 Beleálmodlak az álmatlan éjbe.

 Kívánatos nők szoknyaráncai

 Között, fellelni - sehogy nem tudlak.

 Velük is “téged-akartalak-álmodni”!

 Hogy párnáim közt - fekve újra lássak.

 Agyammal látom testvonalaid,

 Mert még mindig “terhes vagyok veled”!

 Képzeletem kalandozik a testeden,

 Ágyékod sötét-árnya, is már “vetett”.

 Aranycsillag fénylik köldöködön...

 ...de elég már az epekedő szerepből!

 “Összetartozás-lebegtetéssel” hitted,

 Hogy könnyebb lesz kilépni az életemből?

 Csak egy szerepet játszol velem már.

 Mert kissé hosszabb a lett mint gondoltad.

 De, úgy érzem többet érdemeltem volna

 Így elrontottad a távozásodat!

 Az augusztus is lassan elkopik...

 Macskajárással jön közeleg az ősz.

 Várlak! Mert apránként elolvad a nyár is.

 Tudtam, hogy nem! mégis hittem, hogy eljössz.

 Valaki útra kelt

 Valaki útra kelt belőlem...

 Lelkem kupolája üresen zeng.

 Mily furcsa volt mások szemében,

 S lám “asszony-részem” belőlem elment.

 Valaki útra kelt belőlem...

 Te, akiért “úgy” rossz is, jó is voltam.

 Mindhiába gyűlt a sok érzés,

 Belőled hiába akkumlálódtam.

 Valaki útra kelt belőlem...

 Már nem fűzök össze színes szavakat,

 Rád aggatott gyerekes szépek,

 Köztünk a távolság-falán elakadt.

 Valaki útra kelt belőlem...

 Így már nem rímelnek a sorok.

 Hamisabbnak, forróbbat nem írtam

 Soha /bús utcákon magam bolyongok/.

 Valaki útra kelt belőlem...

 Maradt a hallgatás-síratófala.

 Mindig a másé jutott csak nekem,

 Temettem mindig - kinek nincs is sírja.

 Valaki útra kelt belőlem...

 /hogy fattyú-nászokat, már mással tartson/.

 Elfakultak írásaim benned?

 Kívülrekeszthetted - a homlokodon.

 Találkozás

 Így már csak árnyak találkoznak,

 Test, lélek, egymást már nem ismerik.

 Meg-megállva némán... tétovázva,

 Mint két ismeretlen - csak felrémlik

 Mindkettőnek - ismerősnek tűnik.

 De, hogy honnan eszükbe csak nem ötlik.

 Összevillant bágyadt szemek -

 Egymást már nem követik.

 Mintha agyukat a füstfelhő, a köd

 Takarná, semmire nem emlékszik. Öt

 Érzékszerv - egyik sem működik.

 Csak bámul, kutat, sok emlék között.

 Az időszél már mindent kisöpört?

 Agykérgük kisimult? - a felejtés örök!?

 Megálltam. Ő ment tovább - mint

 Ki sose látott - el nem hagyott.

 Így már csak az árnyak találkoznak.

 Bűnláng? Parázs? Híre sincs, hamva sem!

 Az idővel - ősszel, téllel - pörölni?

 A szép összetört - szilánkját érzem!

 Ami karcol, szúr - még egy kicsit fáj!

 Zsibbadt a vágy! - már haláltáncot jár.

 Széttört-szerelem szilánkjai

 Már össze nem ragaszthatók.

 Elveszítettelek

 Egyedüllét - és még a hold is néma.

 Feladom a visszalévő rövid időt.

 Elkotródom. Minek térjek vissza?

 Estefelé mért nem szép semmi sem.

 Sötétkékre mázolódott az égbolt is!

 Tudom engem már meg nem értesz - nem!

 Egyedüllét - már a hold is lebukott.

 Megfeketült az ég is, nem látok már,

 Egy nekem pislákoló csillagot.

 Gyászol az ég is - ez mind nekem szól!

 Kíméletlen az Élet, nincs már boldogság,

 Bennem a lélek - künn az ég gyászol.

 Egyedüllét - a vak holdtalan éjben.

 Riasztó feketekék - mint a félelem...

 Sokáig éltél itt, laktál szívemben.

 Már nem húz hozzám galamb-szerelem,

 Csak az utcák tartják felém sötét ölüket,

 Ahol mindig várva rejtőztem el.

 Egyedüllét - a kihalt esti utcán.

 Társam a mély szomorúság s a magány.

 Már nem evezek a remény folyóján.

 Feloldott a magány - nem érezlek!

 Ítéleted most már végleg megértettem,

 Beletörődtem - elveszítettelek.