Hajnal Kijevben

Kovács Hedvignek ajánlom

Kijev felett pihen az éj.

A csend az utcák-közé befurakodott

Az éjben. (Elterülve kék-feketére fagyott.)

A fények is hunyorognak, fáradtak. Gondolatok

Csak bennem izzanak - mély tüzek- elolthatatlanok.

Nehezen múlik most az éj,

Csak az utcától dereng a szoba...

Itt vagy, itt közel - tőlem néhány karnyújtásnyira.

Hajlós ujjaimmal csak panaszos dalt pengethetek,

A vágyat Te szülted, Te - és mégis te ölted meg.

Sima hosszú hajad oly szép

- két fehér fésűd belőle kinéz -

Bársonya barna, ezt összefogta két kicsi kéz.

Szemedre az esti fény vetett aranysugár-hidat,

Vibrálnak idegeid - benn - bársonybőröd alatt.

Szemed sötét tengerében

Játszanak, csíkos kis aranyhalak.

Pajkos csillogásuk nekem - csak emlék maradhat?

Más húrokra csap kezem - dissonáns melódia,

Gyűlölök mindenkit, aki-é voltál Jadwiga!

Szememben törik az éjfény,

Bomlik fekete-kék-szürke héja.

Ablakomon szétolvad az ég - csodás szinorgia.

Vörös felhőerdők díszítik a kijevi eget,

A házak bádogtetőire az “éj-halála” tüzet vetett.

Úgy ég mint lobogó lángod.

Most is érzem leheleted ízét...

Lángtalan égését, nem hűlő-tüze perzselését.

Szádban toporzékoló csókok zár-feszítését

Zabolázod úgy, mint tele-Hold az éj sötétjét.

Újjadon kígyósgyűrűd, mint

Éva kígyója lomhán tekereg...

Csábító e jel! De felnyitottad a szemedet

S így Pandora szelencéjét nyitottad nekem meg.

Belőle gond, bánat tört rám - miért nem ölelhetlek?

A két kebeled között - ott

Keresném kívánt vánkosom. ”h ég!

Tested édes illatába belemosakodnék,

Bőröm átitatnám, hogy maradj meg mindig nekem

- nincs keserűbb, mint az elérhetetlen közel.

Itt van már a reggel. S én meg

Kialvatlan vörös szemekkel, csak várlak...

Úgy összegabalyodtak belső húrjaim - kívánlak,

S Te, köntösöm Kentauros vérével öntözöd.

Mint kígyód ujjadat nem foghatlak át, hogy legyek őrződ.

Szemembe vágott most a Nap...

Mért nem marasztaltalak? A vágy eléget...,

Lágy dallamot susog a reggel a város felett -

Tűnik az álmatlan álmodás - vagy tovább él?

Puszta hiányod is érzem - sok reménytelen remény.

Már mindent elöntött a fény

Békés szomorúságok zsonganak bennem.

Keménnyé fagyasztom magam - mint a föld Kijevben.

Feladtam egy álmot, mit egész éjjel szőttem. Érted?

Fekete vásznába göngyölte az éj s vitte. End!

Kijev. Morajlik az élet.

Elolvadt már régen az éji kemény-fekete csend.

Eltűnt a bekiváncsiskodó lámpák fénye lent.

Csak bennem égnek álmos-ködös gondolatok...

Reggel van. Utazom. Ezen túl rólad s Kijevről álmodok.

Engedj magadhoz 

Engedj magadhoz

Mert jön az est - halványodik a fény.

Izzik bennem a mindentváró, lekötöző magány.

Engedj, engedj - nem hallod - súgja egy belső hang is

- Ezüstszálon lopakodik a hold át a szobádon

Vánkosodra - mely titkot rejt.

Ágyadon még ott

Pihen alabástrom tested hűlt nyoma.

Testem tested nélkül csak vegetáló matéria.

- Ha láthatnám, hogy verődik vissza meztelen testedről

Az ezüstholdfény, ember módra élnék újra

Nyújtsd felém az édes kehelyt.

Engedj magadhoz

Mert hamvadok az általad csiholt

- Testemmel, lelkemmel magamtáplálta - tűzben.

Már elégtem, csak újralátásod fogja eggyé

Hamutestem. Hogy nem porladok - a vágy tartja fenn.

Látod ezt tetted énvelem!

Engedj magadhoz

Te keserűen édes, hogy együtt

Újra - szabaddá tegyen a boldog vágy bennünket,

Ne légy könyörtelen! Ne kísértsen a félelem!

Költőnek gyehenatűz - kiég - ha nincs kit szeret.

Gyere kedves adj szerelmet.

 Hajnali intermezzó

...A függönyrésen tört be a fény,

Kedvesem bronzhaján lebeg,

Itt fekszünk együtt - ő meg én,

Én ébren álmodom, ő meg szendereg.

Testét most, már nem fedi semmi más,

Csak két szemem ölelése. Csodás!

Felkel, elnézem ahogy hajlong

- érzi alakját hosszan bámulom -

Játszik - szórt ruháját keresi -

Elmegy? megremegek - tudja visszavárom?!

Még, szép testének édes illata,

Itt fekszik mellettem az ágyamban!

Rámnéz - felnevet - látja kedvem.

Talált-ruháját fel nem veszi,

Egy pillanat s itt van mellettem,

S a boldogságot, újra ölébe veszi.

Kívánlak

Most, hogy találkoztam veled,

Sajkám Poseidon

Játékszere lett.

Még nem tudom kié leszek,

Zeus vagy Hádes-é (?)

Hajt az ár, megyek.

Allektó társa ne légy. Nem

Soha Tisiphónét

Én nem követem.

Kívánnék veled Arthemis

Erdejében járni.

Akard hát te is!

Szűzi tisztáson nem várnék

Nynphák táncára, csak

Veled szeretnék...

Hogy nyomot elsőnek hagynánk,

Ha jönne Ámor és

Nyilát lőné ránk.

Alászállnék. Rejtelmeid

Leoldanám s látnám

tested lankáit...

Ne félj! Nem égsz el velem

Mint Szemelé, Zeus

Ölelésében.

S feküdnék zöld pázsiton

Hófehér testedre

- fehér láng-álom...

Véresre csókolnám a szád,

Akard mint én-nagyon,-

Erost te is várd.

Költő volt

Boldog volt, míg kétkezében hordhatta agyát,

Amit az érzelmek dallam-ekéi felszántottak,

Amíg lüktető szívébe márthatta tollát,

Vére-tüze vörösre festhette a könnyező éjszakát.

Egyszer csak kihullt kezéből a dal - nincs tovább.

Nincs kinek írjon többé - minek? - megállt a síró toll,

Nem volt akinek elmondja öröm-bánatát

Nincs aki kiszabadítja dermedt, fagyott agykamrájából.

Hófehér-gondolat-nyáját. Megölte a közöny!

Fejfáját a kegyetlen-idő szétmorzsolta

Sirdombját  letaposta szép lassan simára

A feledés. csak néhány emléksor maradt utána - hátra.

Jeltelen sírja lett a nagy jutalma mára

Csak az esték maradtak hozzá hűségesek. Ezért

Minden alkonyatkor a lebukó “örök Nap”

Meghajtja tisztegőn előtte - vérvörös virágfejét.

Bánt az élet

Érdes most a világ, horzsol vág - hol hozzám ér.

Zsellér-szomorúsággal járom az utamat.

Miért kell mindig “tisztára-mosni” a szép szerelmet is?

Ami gyönyörű, emberi, nem szennyes - csak a szavak.

Amit rá mondanak.

Hangod már belekövűlt a tűnő időmbe,

Életem - üres úton - magányosan halad.

A semmi tart örökké - se eleje se vége - csak...

Hiába hallod - füledben eltörpült hívó szómat.

Semmi nem hoz vigaszt.

Már belesűlyedek a szürke délelőttbe.

Életem nagy üressége csak fokozódik.

Lelkedben számomra úgy sincs már üres térfogat.

Köszönöm hogy szerethettelek a várni igaz nagy hit!

De, már nem virágzik.

Jobban égtem, mint Róma Néró fáklyáitól.

Dal kelt lantomon - mint övén a tűzvész alatt.

Őrülettel, mint gladiátor küzdöttem teérted,

S te - mint Caesar - hüvelykujjadat lefelé tartottad!

A halált mutattad.

Narkotizált-szemmel simogatom e sorokat,

- mint egykor tested bársonyát - remegő kézzel.

Azt láttam, amit látni akartam - mit lelkem kívánt.

Nem a valót láttam - (nekem nem kellett világi szem)

Már felébredtem...!

De fekete-jajjal ordít bennem a ... fáj.