Féltékenység
Mondd meg, hogy milyen az a másik,
Kit elcseréltél énvelem?
Mondd, nem furcsa ágyba feküdni,
ahová én nem fekhetem?
Mondd, jobban tud szeretni mint én..?
Nem restellem, azt is elhiszem.
Mondd, “dalba tudja-e önteni tested”,
amibe én a lelket kerestem.
Mondd, hogy nem szereted ezt a forrongást
(jobbak a megszokott utak).
Mondd, “földilénnyel” tudsz csak élni,
Kik Pegázuson nem szárnyallanak?
Mondd, hogy terhes ez a szerelem,
e vágy-özön mi feléd szállt...
Mondd, hogy nem szoktad meg az íly lángot,
számodra félelmetessé vált.
Mondd, hogy élhet “bárkivel” az kit...
akit én szeretek, én .... miért?
Mondd, hogy elfelejtetted, testünk
hajnalig, míly gyönyörben alélt?
Mondd, hogy nem kellek, másik kell, ki
prózai, meggondolt - így félsz már?
Mondd, hogy meguntad, hagyj el - ha tudsz -
Ne sajnálj - nekem bárhogy fáj!
Mondd, hogy MUZSÁM már nem enyém
Nem kell e féktelen szerelem. De
Mondd, egy percig csak szerettél -
Ne küld el kiégve - üresen.
Hallgatod a telet
Küszöbödön túl -
Virágoskertedben,
Már megdermedt rég,
Az őszi világ.
Az udvarodban -
A didergő fákon,
Már meg-meg remeg
A zúzmarás ág.
Elaludt az ’sz már,
Felébredt a tél.
Mozdulatlan - fagyos -
Mintha Te lennél.
Hideg-bús, vágytalan
Halott rajz-virág.
Kereteden szülő -
Torz-talmi - valami,
Melyek kinyilnak
- este öledben -
Himzőtűid alatt...
Mert másnak adod - s te
Gondolat-rejtőn
Nézel be a télbe.
Új élmény-világot szövögetsz.
Kiáltásom hozzád -
Már meg sem hallod. Csak
Szövöd a fonalad s hallgatod a telet.
Te győztél
Pandóra szelencéjét felnyitottad.
Én óvtalak, de te akartad.
Belőle sűrű gondok jöttek,
Rád nem, mind-mind reám törtek.
Hangod Szirének hangja volt.
Caribdys-től igaz megóvtál,
S nem örvénytől pusztultam,
Szétzúzódtam kőszíved szikláján.
Vagy tán Aphrodité csapott be,
Aranyalmája keserűség.
Ezt kaptam én, mert két szemed,
Daidalos-labirintja - nem egyéb.
Szavad mint éles dárda...
- míly lassan múlnak az éji percek -
Szívemet átjárta - látod -
És mégis... mégis neked verselek.
Legyőzött gladiátor vagyok,
De szelencédben van még remény
Szavamat többé nem hallod,
Elismerem, vesztettem - Te győztél.
Áldassék a vétkünk
Bús konok keserűséggel,
A szerelem-adót most fizetem.
Cél-vetésünk épp, hogy kikelt,
Az aszály elérte szíved.
Bús konok akarattal,
Bűnt-meg-nem-bánó - vad indulattal,
Úgy ellopnám a vágyaid -
Azt, ami nem énfelém vitt.
Bús konok kitartással,
Nem törődve bűnnel, sátán-vigyorral,
A csodát ígérő majddal,
Igéretes Túlvilággal!
Bús konok szerelemmel,
Hiába lennék ott már kedvesemmel,
- Mert hát a lélek testtelen, -
Ott nincs mivel ölelhessem.
Bús konok kiállással,
Nemtörődve - szórt-átkok halmazával -
Pokoltüzét is eltűrve,
Feküdnék bársony bőrödre.
Bús konok nem-kétséggel,
Kortalan a vágy ifjú s vén-szívekben.
Ha van benne még a csókból,
Egyenlő nem függ a kortól.
Bús konok éj-örömmel
Várlak, ha még végleg nem mentél el.
Jőjj ez a boldogság útja,
Csak vétkezzünk, - együtt újra...
Bús konok makacssággal,
Harcolva, órdító némasággal,
Mindegy mielébe nézünk,
Áldassék meg - minden vétkünk!
Csodálni akarlak
Belémmart a szerelem-étvágy-láza,
Mint a vérebek hússzaggató éles foga.
Égnek a szemeim téged újra “úgy” látni -
Szádon Monalisa örök-rejtett-mosolya.
Karcsú tested, selymes bőröd érezni...
S gőgös asszonyszádat vadul habzsolni - vágyom.
Utána elnéznélek hosszú-órákon át,
Mint csodált élő-aktot -óriási vásznon.
A szemed
Szemed az új tavasz virágos hazája
Mint májusi éjnek csillogó bársonya.
Szórja a világba szénfekete-tüzét,
Mint száz fénylő oltára Kipros szigetét.
Szemed vulkán-forrás - éget, hevít - vonz a
Fáklyája. Szerelmet nagylángra gyújthatja.
Ajkakat márthat Éros vágy-dús mézébe,
Vagy mérgezett nyilát - valaki szívébe.
Aphroditének nem adnám Eris almáját,
Hogy kezemre játsza helyetted Helénát.
Mint Orpheus énekkel, szíved lágyítanám...
Parnassusra mennék! s Te lennél a múzsám.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
