Én mindig csak búsultam

Én mindig csak búsan tudtam szeretni,

Mástól megmaradt félhazug csókokat kaptam.

Az én szerelmem, egészen más - mint másoké,

Én feszített húr vagyok, mi hamar elpattan.

Én mindig csak búsan tudtam szeretni,

Mikor szép testedet véstem szavakba.

Nekem a világom voltál, neked én semmi,

Bár belehullottál - vágyó két karomba.

Én mindig csak búsan tudtam szeretni,

Mert minden kezdetben ott-benn lapul a vég,

A nekem adott időd, mindig oly rövid volt,

Perzseltem magam - majd elégtem - a morzsákért.

Tavaszi hajnal

Álmaimból felriasztott boldogságérzetem,

Végetért a tavasziéj virágos álma.

Roppant szörnytestével omlott rám az egyedüllét,

Súlya majd agyonnyom - de tartom, mint kariatida.

Ágyam-melegéből már olyan régen kihűltél,

Nem hullik hajadból “szilvesztered” aranypora,

Nem csillog gyűrt vánkosomon verőfényes reggel,

Hogy nálam jártál - egykor - annak már semmi nyoma.

Gondolataim is csak szalmát csépelnek, fogynak,

De tartom terhét /súlyos/, mint Atlasz egykoron,

Mint vak Phineus - kit Hárpiák agyongyötörtek,

Ekhója nincsen, hát kinek kiáltok s mért szól dalom?

Szólj! Mondd, hogy ne virrasszak, ne várjalak tovább.

Rossz lidérc ki rávett, rászedett engem erre,

Hagymázas-lázmarta álmokkal, úgy sem lehetne

Visszaédesgetni a sosem volt látszat-szerelmet.

A jelenléttelen jelenléted agyrém, vízió

Bódult agyam terméke - mi más - álomkergetés.

Nincs címed, időd nekem, nem vagy fellelhető,

A véletlen a reménytelenségben - a reménykedés.

Azt hittem, hogy sokkal több lehetek neked, nálad,

Mint mások - akik színleltek neked szerelmet!

Hittem, hogy “zúgnak benned” dalaim s elöntenek, mint

Dagály a partot, nyugtot-nem-hagyva, hozzám-kergetnek.

Én nem hívlak többé, várok, hogy egyszer jelentkezel.

Hogy hívsz, hogy újra csak én szeresselek a mába.

Asszonynak soha-többé nem mondom, hogy szeretem,

Mert majd belepusztultam “szíved szeszélyes irgalmába”

Utánad kiáltok

Hangom téged már utol sem ér,

Leírt szavaim is, csak némán pihennek,

Nem olvasod, gondolatimból nem kérsz,

Így búcsút mondok már a reménynek.

Mint börtönbe zárt néma-rabnak,

A “semmit-nézéstől” fáj a szeme,

Elloptad tőlem a reményt is,

Bennem fáj a köszönet-gyötrelme.

Vajh, élsz-e nekem? Vagy csak bennem vagy

Mint érzés? Halk testdorombolásod,

Csak hajnali “csurom-vizes” álom -

Pőre-bőrömön, hogy siklik húsod!!

S úgy rohan most - a néha cammogó idő -

Utánad már hiába is kiáltok.

Szavam már némán hull a tar-pusztába,

Belőled már semmit sem látok.

Utójáték

A szerelmünk lassan csenevészik - eloson.

Ketten vagyunk, állunk csak hallgatagon.

Telve vagyok szóval - annyit mondanék neked,

De leszerel érzelem-változást tükröző szemed.

Bennem, mint Hippodrom őrűlt-égtelen-zsivaja

Keveredik; Kegy, gyönyörök, mérgek vad fájdalma.

Szemedben az “Angyal Édenből kiűző lángkardja”

S az eltűnt Éden itt áll - úgy fáj látása.

A szerelem az volt /?/ e szép-hideg-idegen,

Ki könnyen szállt, mint kék füstgomolyag a szélben,

Lelkem üvölt utánad- mint éhes vad-farkashad.

Tudom már megtaláltad “új-élmény-világodat”.

Beszélünk valamiről, e szörnyű némaságban,

De szavunk, édes gyümölcsöt nem érlel a mában.

Érzem körülöttem minden dermesztőn hallgat,

Volt-szép-kedvesem játszik, mosolyog - hallgat.

Elérhetnél

Elérhetnél ha akarnál,

Néhány perc... már itt is volnál,

Úgy mint régen mellém ülnél,

Megtehetnéd - ha szeretnél.

Nem lesz senki itt a házban,

Szürke alkonyati lázban,

Állnék ott az ablakrésnél, csak

Várnálak - s nézném az utat.

Elérhetnél ha akarnál,

Ha erősen rám gondolnál,

Lépteidet hosszan mérve,

Mint a “tegnap” úgy lépnél be.

Boldog mosollyal a szádon,

Paradox - de ezt úgy várom,

Horda-ösztön súlyt rég engem,

Tudod jól - de nem szégyellem.

Gondűző esti karcolatok

Este ájultan hever a virágos föld.

Most minden fekete, ami nappal zöld.

Az illatuk százszoros erővel ontják,

Nappal alig látható piciny virágocskák.

Ülök a kertilépcsőn és gondolkodom.

Csak kicsiny sarló látszik a Holdon.

Ezüstfényét nem szórja szanaszét,

Álcázza testem s a mély gondolatokét.

Az utcáról felém sugár-fény cikázik.

Valaki kedveséhez, most kocsikázik.

/ Mint éles kés - úgy vágja a sötétet /

Szétszórt gondolatim nyájba verődtek.

Panaszosan vonyít a szomszéd kutya,

Hogy mi fáj neki, senki sem tudja.

Panaszkodik - érzem - úgy látszik nekem,

Úgy hiszi, hogy boldogabb az én életem.

A tetők felett - a csillagok ragyognak,

Szikráznak, villognak - így vigasztalnak.

Agyamban zúgnak boldog mesék csendje,

Képzelet-játéka, mintha igaz lenne.

Leöntve háztetők - holdfény ezüstjével,

Cserepeken felhők - játszanak a fénnyel.

Sétáló macskának terepszín ruhája,

Árnyék-pamacsokat dob a felhő rája.

Nem zavarja őket békák vegyes kara,

A tó felől zajosan kuruttyolók hada.

Tavasz van, szerelem, - fű, fa virág nászt ül,

Csak - én ülök a lépcsőn, egyedül, egyedül.

A páva

Nézd a pávát - a hiúság, szép madár képében.

- de hát mindnyájan osztozunk az ő vétkében -

És mégis oly csodálva nézem a büszke pávát,

A szépségtől lerészegült hiúság madarát,

Aki mindent elvár, elér, de nem ad csak keveset,

Büszkén rója - életén át - a tágas tereket.

Egyedül Budán

Bevéstem arcod oly mélyen,

Látlak...

A lombhullató fák alatt,

Budán,

Sétálva - egyedül - bután

Csak rugdosom a lehullott,

Sokszínű levelet.

Felvillannak régi képek,

Élnek!

Félbemaradt ölelések,

Budán,

(folytatni kéne még? talán)

Csak sajnálat ne legyen benned,

Mert akkor végleg eltemetlek.

Csavargok, járok céltalan.

Szívem...

Mint a béklyó - vonz a magány,

Budán,

Sétálva - egyedül - bután,

Itt - ahol veled jártam már -

A magány nagyon fáj.

Bánt az élet

Érdes most a világ, horzsol, vág - hol hozzám ér.

Zsellér-szomorúsággal járom az utamat.

Mért kell “tisztára-mosni” a szép szerelmet is?

Ami gyönyörű, emberi, nem szennyes - csak a szavak

- mit rá mondanak.

Hangod már belekövült a tűnő időmbe,

Életem - üres úton - magányosan halad.

A semmi tart örökké - se eleje, se vége - csak

Hiába hallod, füledben eltörpült hívó szavamat.

Ez sem hoz vigaszt.

Belesűlyedek a szürke délelőttbe.

Életem nagy szürke üressége csak fokozódik,

Lelkedben számomra - úgy sincs már térfogat.

Köszönöm, hogy szerethettelek. A vársz nagy hit

- már nem virágzik.

Jobban égtem, mint Róma - Néró fáklyáitól,

Dal kelt lantomon - mint övén a tűzvész alatt.

Őrülettel, mint gladiátor küzdöttem - érted,

S te - mint Cézár - hüvelykujjad lefelé tartottad

- a halált mutattad.

Narkotizált-szemmel simogatom e sorokat,

Mint egykor tested-bársonyát - remegő kézzel.

Azt láttam amit akartam - mit lelkem kívánt.

Nem a valót láttam /nekem nem kellett világi szem

- felébredtem...

De, fekete jajjal ordít bennem a ...fáj!

Elbukva

Kipergett ujjaim közül úgy az idő,

Mint gyenge gyermekkézből a száraz homok.

Magam vagyok. Eltűntek a szép órák,

Semmittevéssel, csendben telnek a napok.

Ideáljaim már régen nincsenek! ”...

Csak TE! De már, - öledtől oly messze...

Jó lenne újrakezdeni - veled!

Mennék, de belerogyok lépéseimbe...

Csak centiméteresek már a terveim.

Te adod az idő-paramétereit...

Érints meg legalább “ráadásnak”,

Ha már rámtetted a magány bilincseit.

A szám cserepes - bénító néma-láztól,

Mint egykoron /vízió/! “mellettem fekszel”.

Pedig egyre távolabb vagy tőlem,

Vesztett-örömök, itt kísértenek a csendben.

Hogy táncolt-viháncolt benned Éva-vére,

Csak a gyönyör kellett először belőled.

Titoktalan-titokban - ahogy teltek a napok,

Már szívemben foglaltál el minden helyet.

A szerelem-mérgét szívtam fel ajkadról,

Testeddel ültem - sok csodás szerelmi-tort,

Hittem, hogy “serlegedből” életmámort iszom,

Amiből te itattál - abban a halál forrt.

Már kiürült számomra a remény-pohár?         

Kiittam mind a boldogság italát? Nézem.

Felfordítom, hosszan-meredten bámulom...

Hátha belőle egy csepp, mégis - csak kicseppen.

De, illúzióim már nincsenek - járom az utam.

Szűk-utcák-közé-szorult emlékek mardosnak,

Szólítanak, egyre messzebbről, egyre halkabban.

Hiszen régen megtagadtad már - tőlem magadat.