Valahol...

 Hol a szó hangját

 rekesztik, zárják,

 Hol az igazat,

 manipulálják,

 Hol az értelem,

 nem adhat hangot,

 Hol a szóért is,

 vannak még rabok,

 Hol a vágyat csak,

 csendben suttogják,

 Hol az ablakot,

 beszédkor becsukják...

 Ott a kritikát, ki

 soha nem adják,

 Ott csak a jelszavak

 adják a módját,

 Ott még az írással

 sem lehet felrázni,

 Ott a szabadságról

 nem lehet vitázni,

 Ott dolgozni is csak...

 másokért lehet,

 Ott a bírálat is,

 csak “fentről” jöhet.

 Mégis ki kell állni,

 kísérje vád rögtön,

 Hol az igazakra

 rázárul a börtön,

 De akkor is, ki kell

 valakinek állni,

 Nem lehet várni,

 örökké csak várni.

Kövess!

Tűz vagyok!

Sötét, füst-éjszakába

Burkolt tűz.

Tűz vagyok!

Sok-millió szikrából

Összetett.

Szeretném

Szétszórni magam, szerte

A Földön.

Gondolat-

Szikráim - másokat is

Gyújtsanak.

Tűz vagyok!

Mely ég, de nem hamvaszt el!

A jó tűz.

Örök tűz!

Mely lángol az egy-igaz

Krisztusért!

Kövess hát!

Így el nem égsz soha, Élsz

Örökké...

Szonett - Hexameterben

Két kebeled között hallom a szíved

Lüktető ritmusát - miként dobog.

Éget a bőröd is, nem csak a véred lobog,

Reszket a tested - ez szítja tüzed.

Csípőd-köré - kicsi-halk-lilafényét -

Szórja a lámpa-nyalábja feléd...

Egy kicsi kéve ha bőrödre érve elég.

Még jobban szítja a tested tüzét.

Két szemed hártyáján tört a sötét,

Itt van a hajnal, már pirkad az ég,

Vége az éjnek, de mégsem elég!

Nézve szemedbe - újra kívánlak.

Már el kell mennem - bárhogy is vágylak -

Lassan a virradat már ideért.

Fohász

Azért van husod, bőröd, hogy

odatapadj hozzám - szerelmesen.

Te vagy a testem, én vagyok a véred,

hogy a lobogás árnyékában,

együtt pihenjünk el.

Ketten legyünk Örök-Egy.

Megéneklem benned ami örök,

hogy várjanak meg bennünket mindig

újabb együtt-csodák, határtalan

élet-vágy-örömök.

Istenhez nem fordulhatok,

mert azt mondják bűn amit megtettünk.

Csak az a vétkes ki szerelemben hamis,

(ha igazak a megírt tanok)

de mi nem vétkeztünk.

A vétek rossz, bűn-nem gyötör.

Szerelmem viharként tört be, s tündököl

mint bűntelenek Krisztus oldalán.

Egész testünk emelkedett, isteni

csorduló gyönyör.

S ha bűn... boruljon az ég ránk,

legyen örök sötét a Világegyetem.

“Isten, csak addig segíts meg minket,

míg élünk” amíg szét nem csap a

kíméletlen Végtelen.

Egyedül-csend

Szobámban harsog az egyedül-csend.

Suttognak a rég-kimondott szavak.

“Hinni több, mint tudni”!

Tudom, hogy nem -

Mégis hiszem,

Hogy tovább is magamnál tarthatlak.

Fülemben dübörög az egyedül-csend.

Halk hangod benne - talán engem szólít.

Hallucináció!

Írok tovább...

E suttogás -

Itt vagy hallak - és mégsem vagy itt!?

Agyamban lüktet  az egyedül-csend!

Zakatol a tétlen-szálló időbe,

Rímekké áll össze!

Vers-emlékeim,

Gyűlt emlékeim

Szedem, egy csokor szivárvány-mezőbe.

Szerelem-éhség

Átadom magam egészen neked.

Dacolok a világgal - ellenére!

Add át magad te is nekem és

Ne gondolj a szégyenkezésre!

Ne bízd magad a józan észre!

Vesszünk hát el, ha el kell veszni!

Zsúfoljuk tele múló életünk

sokórás őrület-gyönyörrel!

Váljon eggyé megmérgezett lelkünk!

Ne tarts vissza engem - magadat sem!

Viharnál dühöngőbb újjongásom,

(fogadj el ilyennek, ilyen vagyok)

szerelem-éhes. Szomjazva várom,

Szárnyalj fel, az egekbe velem.

Meglásd az lesz majd a Paradicsom!

Ádám és Éva lennénk mi ketten.

A külvilágot ebből kizárom,

Mi gától, hogy eldobd bilincseid.

Emelkedjék mámoros lelkünk

fel. Fel, - út a magas egekig, vagy

Kháron ladikján Hádesbe érve.

De akkor is, mindig szeretkezünk!