Szerelem vagy halál!

Lelkemben a rég-tűnt ifjúság

Gondja, szeretni “nagyot-szeretni”!

Mellettem csodás karcsú-szép-asszony

Ő testét most már nem fedi semmi.

Öle forr, mint pokol bejárat.

Belém az Isten milyen vért oltott?

Tüzében, ha egy lapát hamuvá válnék -

Bejárnám akkor is, e mély test-tűz-poklot.

Lelkem örök-ifjú Apolló,

De testem tűz, mi halállal csatáz.

Én győzök-e? vagy ő győz le engem,?

Nem győzhet le még, e sötét csont-fejvadász.

Egy óv engem: ifjú-szerelmem.

Így élni kívánok - ez nem vitás.

Csókokba-fulva, kőkemény húsba,

Nem győzhet rajtam még, a vén-gonosz Kaszás.

Míg szeretnek nemfélek a harctól,

Éles kaszája - nem tesz kárt bennem.

Nem akarok semmit hagyni a Halálnak,

Mert, elakarok fogyni az ölelésben.

Nem győzhet míg nő szeret engem,

Mert a csókokban van az “életerő”

Mert, ha magam maradtam - tehetetlen,

Én kiáltok érte: Halál, most gyere elő.

Énekek éneke 1988

Néztelek /ahogy vetkőztél s beszéltél nekem/,

Aprólékos gonddal - milyen is a Kedvesem?

Tiltó szavaid szétrobbantak - mint üvegcserepek -

Porrátörtek úgy, ahogy a szájadból kiestek.

Szemed nagy-zefír-csillag - tengermélységével,

Pilláid közül fénylik ki - hideg neonfénnyel.

A nap mézszín sugarait, mind, mind visszaverik,

Hideg nézése, sokszor fáj - úgy elkeserít.

Arcod olyan mímelt-ártatlan tud lenni,

Nyugvó nap fényében, mindent el tudsz érni.

Alakod Írisz-szára /kelyhed menny és pokol/;

Az ajkadon nem-rejtett - mezítelen mosoly.

S ahogy megállsz előttem, tested csaknem kiállt,

Szép-asszonytest harsoghat így: “ilyen vagyok lásd”!

Nem találtam nálad, még kívánatosabbat,

A karod, kebled, combod, a formás nyakad - mutat,

Tündöklő íves csípőd - mesteri arányokat.

Ha téged nézlek, az örök-ölelés-vágy vagy.

Ahogy fekszel le, égve..., hogy vársz az ölelésre,

tested már csak izzó-láva, elszállt a félelme.

Nézlek /ahogy fekszel... törtfényű szemekkel/,

Asszony-csoda vagy! Mindenkinél csábítóbb testtel.

Nálad való lett, mit megteremtett “isteni-por”,

S ha porból lettél - e port kívánom mindenkor!!!

Romboljuk egymást

Nem tűri a ruhát a tested,

Ha kettesben velem lesed

Az időt, mely el úgy rohan...

De azért mégis - egy kicsi időnk van.

Megszabadulva gönceidtől,

S kilépve a gyilkoló-időből -

Tested nézem - formás rajzolat,

Márványban látni csak ilyen arányokat.

Nézem izmos ölelő-karod,

Derekad, csípődet, a combod,

Két kicsi “arany-körte” melledet...

Bőrödre a nyár-színe rátelepedett.

Hűs-húsodban, mily forró a vér,

Ágyékod is csak egy csóknyi-tér.

Egy simogatás már elég ok,

Hogy testedtől őrülten “mindent” most kívánok.

E hűs húsban minő láng tombol,

Mint vad orkán - mindent szétrombol.

A vészjeleket már fel sem fogjuk,

Ha egymást vad-szerelemmel csókoljuk.

Romboljuk egymást - eszünk zavart.

Bőrödről a vérszívást le ne takard!!

E jel hoz - mindig visszahajt,

Mert most az ösztönök nagy dáridója tart.

Egy illúzió foglyai

Verseimmel ékesítettelek,

Lassan fűztem őket életed gubancos fonalára,

Maradandóbb emléket - mástól - úgysem kaphattál volna.

Diadémom egyszerű - nem ragyog -

Mert, hogy csak papíron igaz sorok, ha megőrzöd - benne -

Magadat őrzöd - mestere én - te aranya, ékköve.

Láttunk álmot aranybronz napfényben,

Szándékom törékeny vágya-álma - már cserepekre hullt,

Már többé írni nem akarok neked - látod így elmúlt.

Nemrég - még versekbe öltöztettelek,

/Még érzem bronztested-élvezet-ízét idegeimben /

De, már nem kívánlak újra úgy! Idegen lettél bennem!

/Öled-selymét hányszor járta be kezem,

Tett-vágya forróságát, hogy ontotta a tenyerembe.../

Ki kell öntselek magamból - ne légy többé verseimben.

Több maszkot nem hordott nő - úgy mint te.

Érzelmetlen öleléssel - csak hiúságod ölelt át.

Zabálva keserűséget - fényeztem tested glóriáját.

Sok volt “cinkosod” - mindtől elmentél!

S tőlem? Én vagyok! meg nem is - könyvek közé bepréselve.

Te is itt vagy velem - a versekben -nálam elrejtőzve.

Így valahogy, együtt! Külön-külön.

Hiúságod ajándékát, már tőlem is visszavetted.

Egy illúzió tart össze - benne magad szereted.

Már verseimmel sem ékesíthetlek!

Hogy játszhatnék dalokat, fagyott szívem kőorgonáján?

Pegazusom már nem nyargal feléd, meghalt benned a Múzsám.

Éjszaka

Éjszaka - az álmok színesek,

Éjszaka - csak alszanak  a színek,

Éjszaka - messze mint a baglyok,

Repülnek velem az álom-gondolatok.

Éjszaka - az mindig oly kegyes,

Éjszaka - a hold is oly sejtelmes,

Éjszaka - rejtve feléd visz utam,

Gondolatban hozzád érek villámgyorsan.

Éjszaka - nem kell lopakodás,

Éjszaka - eltakar, mily csodás,

Éjszaka - hozzád csak én járok,

Tested melege iránytűm - hozzád találok!

Daloltam róla

Dalokba fűztem testét szép szeretőmnek,

Kit sokan bántottak - velem s engem vele.

Nem dicsérték erényét nekem soha,

Fülét - vénségemmel sugdosták tele.

Nem ígért semmit - azt sem, hogy szeretni fog,

Csak jól érezte együtt velem magát,

Tudom jól, hogy nem csak én öleltem,

De visszalopta - szívem ifjú nyarát.

Elment - majd visszajött, újra egyszer hozzám.

Csak egy percre úgy - mint a szeptemberi nyár.

Fagyos őszutóban - testem izzott tőle,

Pedig tudtam, rám többé igazán nem vár.

Néha búvópatakként meg-meg-láttam én,

Arany-barna-pillantás mosolygott felém.

Mint szomorú sír, a színes virágoktól,

- őmellette - tőle, úgy díszlettem én.

Szeretem a múltam

Úgy szeretem a múltam - érted,

Rég-képek jönnek szemembe.

Jöttél minden alkalommal,

Csak másfélórás szerelemre.

De szeretem érted a múltam,

Bár csókolhatnál újból még,

Így az “együtt” oly kevés volt

Csak másfélórás üdvösség.

Úgy szeretem a múltam - érted,

Megismertem szép testedet,

Mért hozta így a véletlen?

Csak másfélórás szerelmeket.

De szeretem érted a múltam,

Fáj ha látom mikor elmész.

Süket itt a “semmi-nézés” -

Csak másfélórás üdvösség.

Úgy szeretem a múltam - érted,

A volt összes igéiben.

Szádról más csókját csókolva le,

Csak másfél órás szerelmekben.

De szeretem érted a múltam,

Mert a jelen, csak sok emlék!

Mi kéne még? - kérdem magamtól

Több másfélórás üdvösség.

Egyedül

Szomorú ma ez az este.

Ha most elmehetnék hozzád,

Vagy meztelen-testtel a szerelmet

Idehoznád - nekem. Te hoznád!

Szomorú ma ez az este.

Két kis aranydomb a melled,

Ha két kezem rajtuk pihenhetne

S így kapnám tőled a szerelmet.

Gyönyörű lenne az este.

Ha most itt fekhetnénk bátran -

Ágyban “Egy-testként” - a szerelmikéj -

Öled forró-zuhatagában!

Gyönyörű lenne az este.

Egy aranyfolyóban fürödnénk

A szerelemtől összeolvadva

már csak “egy test úszna”: a MIÉNK.

Még dalolok

Az én koromban mások már csendesek,

Hozzájuk már nem a víg ének illik,

Ne ítéld el azt, ki élete-végén eléd áll

- Égő tekintettel -, szerelmet ha rádvetít.

Az én koromban mások már csendesek,

De engem még hajt az el nem hunyó láng,

Nem hűlő hamu, parázs melegíti még szívem,

Én még nem ízleltem meg, mi az ürömpohár.

Az én koromban mások már csendesek,