Fáj az Élet
Sokat mért rám az élet.
Homlokomra írt - mélyen beszántotta
Elsimítani ráncait,
Csak a te édes kiskezed tudja.
Gondjaim egyre szaporodnak,
- reciprok - mint veled a találkozás,
Szép napjaim egyre fogynak,
Esőverte járdán, majd te sem vársz.
Mi lesz hát a szerelmünkből?
Homlokomra az Idő-kés többet vág.
Elszakadni nem akarok tőled,
Nem értheted - milyen a végső vágy!
Tegnap még oly jó volt veled.
Hozzám “aranykalitkádból” repültél.
Szemed - bíztatás, szád - csók-éh,
Te, az ölelés, vad-lángszítás, ha hozzám értél.
Sokszor nagyon fáj az Élet.
Tikkadt cserepes-szájjal szenvedek.
Eltűnik mind ez - ha veled vagyok.
Csak, jön a vég - mit soha el nem feledhetek
Találkoztam veled
Alkonyati óra.
Reménytelve állok ki az útra,
Hogy beléd-olvadhatok.
Már csurig-telve poharunk - mért szomjazok?
Ha törölni tudnám
Agyamból, hogy másra is gondolsz - nem csak rám,
Ha “carte blanche”-sá tehetném
Agyad, ismereteit újjá véshetném.
Ez embervadonban
(millió el nem csókolt csókkal a szánkban),
Csak ketten lennénk - mi
“ketten egyedül” - agyunkban már nincs semmi.
Tűzmarta-szánk lángja
Okádja a vágyat, keressük egymásban
Kit csak megkívántunk (?),
Vagy hazudtunk mindketten?! Egymásra találtunk?
Vagy valami más van?
Az igazság a tettekben - nem a szavakban!
Igazat hazudtunk?
Mást mondott a szánk, testünk, gondolatunk.
Mosolyod, nézésed,
Közénk a való-igazat csempészte be!
Tülekedő csókunk -
Szánkból nemzabolázva a vérig jutott
El, szétmart ajkunkon.
Vágytam a vérízét tapadó szádon.
S engem hajt a kényszer,
Hogy izmos tested újra, újra ölelhessem.
Ketten - mint atommag
Eggyé váljunk, ne csak emlékfoszlány maradjak!
Időnk már olyan kurta,
Rettegtet gyorsvágtatású mutatója.
Veled, mindörökké
Bár némán, de lassan már temettem el magam.
Lantom kopott húrjait ekkor megpengetted,
- mély-homályból - lobbantottad alvó parazsam.
Mint nyári szél az elhagyott tábortüzet.
Zsarátnokom izzítottad a tombolásig,
E lángtenger - érzem - téged is megégetett.
Mint csigaházban mindegyre szűkülő köröket
Járunk, hangod a nemet mondja váltig, de szemed
- szád árulója - ígér isteni gyönyöröket.
Szorítottam karomban nádszál-testedet,
Szomjoltója lopott csókoknak mégédesebb.
Meztelen tested - végképp kimondta az igent.
Úgy láttalak, ahogy Ádám Évát,
Tested a mennyeknél is csábítóbb szédület,
Karod, kebled, csípőd - nekem mindennél drágább.
A “szerelem Paradicsoma” csak a tested.
Fészkénél kábulva ájultam gyepébe ölednek,
Csókoltam játékos körte-melleidet.
A szerelem minden bíborát adtad nekem!
”, én szegény emberiagy, a legmagasztosabb
Amit kaphattam tőled, mit reméltem - a szerelem.
Lettem tested boldog lakója - csodás napok!
A sorshajója mi visz - csak kis lélekvesztő,
Gyűrűvel-bilincselt-kézzel - mégis szabadok!
Ha lángod már elhamvasztott s váltam semmivé,
A tested legyen az urnám - oda temetném magam,
Hogy együtt lehetnénk veled, most és mindörökké.
Egyek vagyunk?
Ki vagyok én?
Egy csodára váró elfojtott zokogás.
Ki vagy hát te?
Egy lény aki bennem feloldódott, nem más.
Kik vagyunk mi?
Két anyag, kit összekevert a véletlen
S belőle kicsapódott - érzelem-versekben.
Te vagy az értékes pozitív sarok.
Innen vándorolnak belém az elektronok.
Én csak szerény alantas, negatív vagyok,
Aki felveszi amit leadsz magadból - írok.
Kik vagyunk hát?
Lelkeddel kötöttem érdek-házasságot,
Hogy testedről írhassak - amit imádok.
Mert verseim csak te és én vagyok.
De, a bennem felgyülemlett “TE”
Adja a tollat mindig kezembe,
A verset nem én, a tested szülte.
Hogyan tovább?
Ha hangom elnémul - csak a versek maradnak.
A keverék szétesik - vegyületet nem alkothat.
Ha a magány rád tör s bántja egyszer életed,
Gondolj rám, verseimben mindig együtt leszek veled.
Elárasztottalak
Nem csaptál be, nem ígértél semmit,
Én hajszoltam bele magam.
Csak szítottad, élesztve csókoddal,
Hamvadó-hülő parazsam.
El nem dobhatsz, mert már késő,
Akkor sem, hogy ha tested másnak adod.
Mert lelkedben engem kívánsz,
Ott már mélyen benned vagyok.
Megkapaszkodtam a bőrödön is,
Érzed /?/ mindig veled vagyok.
Engem simogatsz, ha karod,
Melled, arcod végig simogatod.
Beköltöztem a bőröd alá,
Érzel /?/ bárhogy is kaparod,
Onnan el nem távolítasz,
Mert már benn a hám alatt vagyok.
Beköltöztem ereidbe
/kék erek, hogy futnak széjjel/,
Mind mélyebbre hatolok be,
Kék-folyóba - vöröslébe.
Beköltöztem a sejtjeidbe,
Agyad legmélyebb zugába,
Elárasztalak önmagammal
Ne állj ellent - mindhiába!
Beköltöztem a lelkedbe,
Míg élünk a földtekén,
Egy-burokban eggyé-váltunk,
Egyek lettünk - Te meg Én.
Maradj hozzám hű
Ha csak egy kicsit lennél hozzám hű,
S úgy várnál, mint rég-elnémult csoda-hegedű,
Hogy újra zengjen, csendüljön belőle a dal,
Hogy tisztán jönnél vissza -
Mint a virágrügy tavasszal.
Ha csak egy kicsit lennél hozzám hű,
S ne más öleléséből kelve - mint gyűrű,
Ki megy vándorútra - s engem újra kívánva,
Jössz hozzám vissza, mert
Tudod szívem nélküled árva.
Ha csak egy kicsit lennél hozzám hű,
Boldogságom ordítanám hangtalan s derű
Volna mindig arcomon, nem szúrnál fájdalmat,
Mint rózsa - hirtelen-kéz ha
Utána kap - tövist arat.
Ha csak kicsit maradnál hozzám hű,
Tudom mit kérek - nehéz- nem olyan egyszerű.
Hogy miért is kérem?, tudom jól meg nem teszed,
Pillangó természet -
Egyszer majd leveted!
Ha csak egy kicsit maradnál hozzám hű,
Őszinteséget - fájdalom nélkül nem könnyű!
Köszönöm neked - bár éget belül,
Így is nekem adtál
Egy darabkát - az életedből.
Tudom...
Érzem a tűzszagát, ami jön...
Felperzseled a “hozzád-utat”.
Álomváram is düledezik,
Ezt mások, de te is romboltad.
Prométeuszi fájdalommal,
Leláncolva tart a valóság.
El ne dobd, mit fejedre tettem -
A múzsák szép-szent koronáját.
Legszebb emlékek belőled nőttek.
S rohanok a vágytalan életbe...
Nem fogyok ki a papírból - csak szóból,
Ha nem vagy, ki belőlem kisegítse.
Szerelmet soha nem koldultam.
Látod, most a vágy koldusa lettem.
Érzem ez a nyár visz el majd tőlem,
Felperzseled az utat előttem.
Rózsák
Téli rózsák nyíltak ki szívemben.
Most kéne átadnom neked.
Nem tudom, mire jönnek a nyáriak,
Találkozhatok-e akkor is veled.
Nem kell letörni róla a töviseket.
E rózsák tövist nem teremnek.
De mégis szúr engem itt bent valami,
Hogy e rózsákat - áttudom-e adni.
Csak te vagy
A fénybe futottam feléd - kábulva,
S az árnyba zuhantam - a valóságba.
Ájulva ölébe szerelemnek,
Itt érzem illatát, ágyamon testednek.
Tudom veszélyes parton állasz
Tehetetlen. Onnan csak suttogva kiálthatsz.
Jöjj, bújj össze néha boldog-velem,
Mint feloldódott, sebzett öröm-érzelem.
Keserű vadörvény kapott el engem.
Menekvés nincs - mentőövem kezedben.
De ne segíts, nem kérek tőled csodát,
Már megjártuk Éden sok-sok mámorát.
Becsapjuk önmagunkat - arcod mosolyog,
Szemedben az aggódás, “kékmadár” csak foglyod!
Zárd el, hogy maradjon minél tovább nálad,
Világítsa utam is, hogy hozzád találjak.
S veled álmodjak - szép igaz-álmokat,
“Kékmadarunk” maradj, sokáig maradj
Az igazi mindig szép, a szép mindig igaz
Nekem a szépek legszebbje - csak te maradsz. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
