Hazug csend
Egyre – az utolsó lapom – rád tettem én fel.
A föld terhét, a levegő súlyát, lelkem tűzhevét,
Érted mindent elviseltem – mégis vesztettem.
Verseim alatt a papír is beroskad már.
Érzelmeim rajta olyan nehezek…
(Papírhalmok buckái között vergődöm)
Vándolrol az érzés bennem – még szeretlek!
Már csak a lapoknak mondhatom el,
Mert Te csak nagyritkán jössz el énfelém,
Távoli zűrös lármáidban, már nem hallod,
Halk visszafogott szavam az elfoszlott remény.
A végtelen sóvárgásom érted! Ha beszélsz
Oly egyértelműnek érzem, mégis elmentél
Szobámban utánad – csak hazug marad a csend.
93.04.06.
Engem már nem hívnak
Elpazarolt napok – elveszett Paradicsom.
Csendre intek magamban minden reményt,
Nem mérek dalokban – vissza nem hozhatom.
Mennyi álom veled – a megízlelt ízek,
Már mind a múlté! Az Élet számomra
Mér nem ad kegyelmet – már nem – hisz elveszett.
Megbántva – szeretve – utánad bámulok
Szétégtem, mert engem már úgy sem hívnak
Dalaimban hozzád már nem kiálthatok!
Keret, képek nélkül! Élet? – ünnep, éhesen?
Magányban őrült vagy verset az ember
Csak kóválygok „éhen” – elveszett hitem.
Rám dőlt a kép – amit magamnak alkottam.
Mert festett álmokat írtam szavakban
Kínlódom alatta, míg össze nem nyom.
Kiléptél már életemből – ezt tetted!
És én mégis otthagytam nálad magam,
Már csak szavakkal szeretkezem – helyetted!
Leoldanám magam rólad – de mond kérlek,
Mit ér a ma vagy a holnap nélküled??
De csak viszem az álmom tovább – (úgy mint a) keresztemet.
1994. május 24.
Egyszer voltál
Szomjasan találtam rád,
/Ha az allegóriát jól érted/.
Mint sivatagban a rejtett kutat!
Felkeltetted „szomj-éhemet”!
Úgy innék belőled!
A remény – szemüveg lett a szavad,
De, nem volt hol meríthessek – szomjan
Így csak szomjas, szomj-vágy maradt!
Majd ittam belőled!
Kevés lett /!/ mint ahány verset írtam –
Ízzó tarka-esték érintése volt –
Veled szomjam el, alig olthattam!
De megízleltelek.
Szomjúságom ritkán enyhítetted /!/
Nem meríthettem mindig belőled –
Korlátlan – időd volt – de nem tetted!
Majd lassan eltűntél.
Mindenen túl csak „bíztató szavad”
Maradt bennem – „vakító torzképek”
Maradt bennem – „vakító torzképek”
Köszönöm a fájdalmat!
1999. január
Átszabott lét
„Jobb az Úrban bízni, mint a főemberekben reménykedni.” /Zsoltár 118/9./
Miért van a földön ily döbbenet?
Mert a „megóvottak” most úgy sírnak, mint
A fák ágain áttörő nagy szelek.
A fénylő Nap nem is csodálkozott –
-Remegőn félve, elmenekülve, futva –
Mindenütt kiürült lelkeket látott.
A bombafény árnyékába rejtve
A rémület – lét s a nem lét küszöbén
Romházak – nincs – kapuján dörömbölve!
Elorzott gondolatok – átszabva,
A lét és tudat ellentét feszült
Céltalan töredezett világa.
Nyögve sóhajt a múló időbe!
„takarója” – sokcsillagos zászlója
Alatt – csak nem virrad emberséget!
A romok közt „nyugalmat” keresve
Ház helyén – bombatölcsér meg „emberforgács”
A menet-út holtakkal kövezve…
Gyilkosok gyilkosa „óvó-pajzsa” –
Vajon mitől is véd a hosszú úton?
Az elveszett reményt – vissza nem adhatja!!!
1999
K Ö L T Ő I M A G Á N Y
Aki verset ír az mindig oly egyedül van ,
Csak néha-néha oldódik a magány,
Bár úgy nézik mint egy csodabogarat,
Pedig ,csak szép álmokat hajszol vele csupán!
Aki verset ír - nem csók - csak csikk ég a száján
Múzsa-csók helyett - keserû nikotint
Érez, - amíg verset ír valakihez.
Mit jár érte? Szõhet vágyat s kap valódi kint!
Aki verset ír, so’nincs szinkronban a világgal sem,
Leülepedett bírálatait ész-érveivel
Közli - szigorú katonás-rendben sorakoztat fel
Így bírálja a kapzsi-világ’ ordas korszellemet,
Mit a politika s a pénzimádat átszennyezett !
Hiszi, egyszer 30 ezüstért senkit sem vesznek meg!
1999.7.21
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
