AZ  AZ    AZ  ALKOTÓI  SZERELEM

                                    „ Ámor  teszi , csodás  bűvös  szerével „

/ L. Ariosto /

Ki  tudná  értékelni jobban , milyen  is  egy  szerető ?

Csak  egy  szobrász, zeneszerző, festő vagy egy  költő.

Az alkotóké - meríteni - tudó - szívűeké a világ!

Minden lélekből  kimosott  szó  - igaz - valóság!

 

Az  indulatok gyűlnek és  forrnak  a  formák a mélyben.

Világ és  asszony- szeretet  él ,- izzik szívükben!

Látens érzéseket  takar  ki! - nyíltan bemutat ! Mindent

Kimond, leír, megfest , kivés - csak eszköze  legyen!

 

A zeneszerző  hanggal  érzékelteti  - öle  mily  varázs.

A  festő kiszínezi - teste  minden  kis  zugát,

A  szobrász addig  csiszolja - míg  selymes bőrének  érzi,

A  költő  az intimitást - hasonlatokba  rejti !

 

Ihletet-szóró  szerető - tovább  fűti  a  szenvedélyt,

Feszülő-teremtő-láz önti  el  képzeletét.

Megrajzolja  zenében, vagy  kemény  kőből kibontja

Kedvese  alakját - érzi - festi  vagy  leírja!

 

Izzik a lelke mélye - ha  elkezd  alkotni  - nem érzi

Mert átél, lángol, forr - önmagát  emészti.

Be  gyönyörű  az  ily égés ez ösztönzi most - aki „vet”,

Testet ölt a mű - arat  a  teremtő  képzelet!

                                                      1999.9.25.

A KUNESŐ

 

A  nyár  lövelé  hevét   a  tikkadt  határra

Összeborul  a  nyáj  is  -  fejek  árnyékában .

Egymást  védik  így  ,  a tűző  Nap-nyilaktól .

A  juhnyáj  gazdája  is  -  az  enyhelyre  gondol .

Csak  a  forróság  „ párolog „  végig  a  pusztán .

Ily  szárazság  rég  volt  -  sok-éve  talán .

Esőt  adj  Uram !

 

De  ni !  -  hiányzik  a  kék  ég  egy  darabja ,

Súlyos  viharfelhők  lakmároznak  rajta .

A  Naprabolta  égre  újra

Jönnek ,  kormos-aljú  fellegek ...

Majd  felüvölt  a  szél , s  a  juhász  kunyhója

Csak  nyöszörög ,  csikorog ,  recseg  ...

Jön  már  a  vihar !

 

Az  eső-szomjú  homok  szörnyű  dühe  csap

Fel   -  ködként  kavarog  -  száll  a  magasba .Kap

Erőt  a  széltől  -  száraz  kvarca .

Majd  süvöltve  fel-le  csapódik  -

De,  meg  nem  nyugszik  szomjazó  kiáltása !

Tölcsérként  táncol  -  majd  bucskázik .

Megjött  a  vihar !

 

Ez  „ nagyidő „ ! A  szél-úr  előtt  meghajlik

A  -  mégoly  büszke -  sudár  jegenyenyár  is !

Tépett  levelei  hullanak ,

Majd  rohannak  -  buckát  söpörve ...

Megdördül  az  ég  is  -  villámi  cikáznak .

A  pusztázó  nép  sóhajtoz , de

Eső  egy  csepp  se !

 

Majd  lassan  elhal  a  szél ..  Elül  csendben

A  homok  is  -  erőtlen  -  buckákon  pihen ...

Ördögszekér  sem  versenyez  a

Széllel .  Kékül  a  sötét  égbolt .

A  homokverte  gyér  növényzet  -  megszaggatva

Most  mozdul  a  nyáj  -  megnyugodott ...

Csak  „ k u n e s ő „  volt

 

Az  ég  már  leszaggatta  sötét  palástját .

Napsugarak  tépik  utolsó  foszlányát .

A  buckás  újra  hevül -  ismét  mozdulatlan

izzik fel  a  homok  -  mint  a tüzes  katlan.

A  Nap  tovább  ontja   -  tüzét  a pusztára

Csak  homokverést  kapott, a  szik  gyér  világa !

Esőt  adj  Uram !

 

Nem  hisznek  itt  szélnek ,  dörgésnek ,viharnak ,

Jól tudják  legtöbbször , csak  homokverést  kapnak!

Eső-áldást  kérnek  -  mondnak sok

Szép  imát  -  az  égfelé  szállót

„Misera  plebs „* természettől  megkorbácsolt

Csak  Istenétől  várja  a jót !!!

Élethez  valót.      

                    * a nyomorult  nép

 

A SZÉP IRIGYE AZ IDŐ

 

A  ködbeveszett  nyarat már hidegette.

Zord-téli dermedség üli a világot.

Az égre fagytak a hidegfényű csillagok is,

Sötét mélykék ég bársonyán kis fehér foszlányok

úsznak  -  égi vatták  - fehér paszomántok.

A tél díszfénye

A holdfénye fogja őket össze,

Egy óriás nagy ezüst keretbe.

A szem  élménye -  az öröm  lélekderűje.

 

A természet szüli  a  földi  szépet, de ...

Irigy az Idő -   a kor  szabott  - van  mérő,

A lét-Idő  -  még  emberhátakon  is  lépdel -  így

Minden lépés-év-súly  mindhajlottabbá  teszi  - Ő

A  szépet. Ahogy adta -  úgy vissza is veszi.

Csak mér  és  lépdel.

A  szépségvesztést  nem  oldja  fel

De  belop  egy  örök  vigaszt…Ember

Léteztél, éreztél , alkottál  tehát  Éltél.

 

Két szilveszteréj Budán

Fényárban  úszik  a  város,  füzérek,  lampionok

villogó  fénye  meg-megremeg.

Harsogó  papírtrombiták,  sípok,  dobok  lármája

s  a  hullámzó  jókedvű  tömeg...

Valaki  majszol  -  árnyéksarokba  húzódva  -

kukába  bedobott  „  kinyert „  „  étket „.!

Különtermek ,  paloták  már  megteltek. Az  utcára

hallik  a jókedvű  lakoma,

Volt  „ káderek „ s  a  hazatértek  összeborulása

e  nagy  együtt-orgia  csúcsa !

Nem  kérdik  ki  ki  volt  rég  -  ölelkezik  a  H A T A L O M

és  a  P É N Z  közös  nagy  kredit  bankja!

Már  emelik  fel  magasba  a  teli  kelyheket -

mámorral  telve  a  kristály !

Mindjárt  itt  az  éjfél  -  újév ! - hurrá  a  jókedv  száll

-habosan  gyöngyözik  a pohár !

Tapsolj  Élet !  kikhez  régen  tartoztál  -  nem  kellenek

már  nem  ismerik  őket  -  más  osztály !

Már  csilingelnek  a  láz-mámoros  koccintások,

csengik  a  tőke  maga  a  csoda !

Felhangzik  a  H i m n u s z  /  „  hozz  reá  víg  esztendőt”/ hangja

újból  sír  „ a  víg-szomorú  dala „ !

mert  hozzá-vegyül  - a kóbor-nincstelen  - utcán-élők,

didergők,  párás-fázós  dallama

Bár  sok  tízezer -  de  egyszólam - zúg  fel  a tereken,

pincékben, romházak  között  kúszva....

mert  feléledt -  a már  rég  elfelejtett  hangszer :

a  g y o m o r /!/ félelmetes  hangja !

Újév  hajnalán  -  e  K A R  - az  É h s é g - h i m n u s z t korogja!

Egekig ér  az  É H  -  k i á l t á s a!!!