Ágyamon ruhátlan látom a testét,

Gerjeszti vágyam - gyönyört kínálva.

Csókolom s nézem - kecses formája -

Kezemben tartom kéjünk lakhelyét.

Öledbe hullottam - megmérgezetten,

Csodák - csodája - poklok mély tüze,

Két karod közt már megrészegülve,

Mást-öleléskor - így nem érezve.

Test tapad testre, test szorul testbe

Combtövének sűrű selymébe,

Csiholtam kéjünk - be ágyékodba

Csak játszik a múltunk - ezt lásd be - de kár?

Esztelen vétkünk vízió ma már!

Egymásból lépve ki - mentünk más utakra.

Csak ketten vagyunk 

Az ablakom alatt jár az ősz.        

Kip...kop...

Hallom nesztelen lépteit - agyamban,

Az ablakom előtt ázott fák,

Csip...csup...

Kövér esőpatakok futnak az avarban.

Az esőcseppek mint bogarak,

Kip...kop...

Szélverte ablak párás üvegtükrén

Gyorslábon el-elszáguldanak...

Csip-csup

Barázdát húznak - törik rajta az utcafény.

Éveimben is itt jár az ősz.

Kip...kop...

Érzem lépteit az elmúló nyárnak,

Mezők helyett a szemem alatt

Csip-csup

De egyre növő, sűrűsödő, kék szarkalábak.

Ráncpatakok futnak arcomon

Kip...kop...

Mit benne a kegyetlen időkés vágott,

Hajam sötétjébe az őszi dér,

Itt-ott

Már beleharapott - de nem fedte az álmot.

Ébren-álmom - szobám ringatja.

Kip...kop...

Panaszom kiálltnám - csak suttogásig nő..

Mégis várom válaszod - pedig - kip-kop

Csip-csup...

Csak ketten vagyunk - én és a lepergő eső.

A népdal

(Bartók Béla születésnapjára)

Ó-ból hozott dalok

Szép melódiája,

Igáthúzó ember

Keserves munkája;

Esküvői harang,

Gyermek születése,

Bölcső és ringatás,

Békesség kérése.

Szerelem és bánat,

Vad legény gyilkolás,

Síró öreganyó,

Méreg és elmúlás.

Thököly, Rákóczi

Újoncokat szednek.

A tépett zászlóhoz

Toborzóra mennek.

Hetyke-bajszú vitéz,

Víg-kelés a harcra,

Patkók csattogása,

Csaták forró zaja.

Szétfolyik a földön

A nyögő harcos vér,

Mit hazáért ontott -

Új feltámadásért.

Öröm, bú sírása

A halott siratás,

Fekete temetés,

Fájdalom, hitvallás.

A hazaszeretet -

S érte adott élet.

Hallgasd a dalokat -

Mind erről regélnek.

E dalokban megleled

Mit a magyar érez!

” népem dalai,

Mennyire szeretlek.

Vers a hegyekről

Fehér-bronz tűzködben égő vad sziklák,

Nézem őket - verssé válnak bennem.

Látom s rímekké fűzöm e színorgiát,

Zord csúcsok - mint színskála élednek,

A hajnalt vivő párát, ahogy szétszakítják.

Lefestelek emlékül benneteket - neked,

Véges szép-szavak gyatra festékével,

Életre hoznám halott színeteket,

A legszebb opál, rőtvörös jelzőkkel

Ti gyönyörű, csodás teremtmények.

Leírom rózsaszín, egetérő ormotokat,

Barlangok fényttört-sötét mélyét,

A víg hajnalt, amikor kel fel a friss Nap.

Titeket leírni mind nehezebb, mert

Nemtalálni rátok valós szavakat.

Nem írok, verset rajzolok, festek, mázolok.

Palettám: tollam, vásznam: papírlap.

Szószínek festék helyett. Sziklák, patakok

Milyen a színetek? hogy igazat fessek!

Visszapergethetek nem csak évszakot.

Szavak ecsetje nem pótol - csak hibás.

Hűs reggelen, déliverőn, este -

Minden évszakban, órában, mindig más.

Legszebb a hajnal meghatározhatatlan

Sokezerszínű káprázó ragyogás.

Évszakonként másképp szebb, narancskékben

Napbarnított-vörös, erdők árnya

Haragzöld, béke-kék - opál ha fedte

Könnyű pára. Tejfehér világot látni

Télen, e nyári millió-színű hegyekben.

Látnád a nagy téljegébefagyasztott,

Volt dübörgő-zuhogó most dermedt

Hosszú-télálmot alvó csontpatakok -

Várják az olvasztó-élesztő Napot...

Ébredő tavaszt... hol csermely csobog.

A télruhát levetve - tavasz elején

Zöldül a táj... öröm-trillák szállnak,

A hegyek virágborított zöld gyepszőnyegén.

Ezt kívánta: hogy ölelje, csókolja a fény!

Úgy mint gondolatban itt, téged - én.

Még létezel?!

Miért vagy, ha már nem vagy,

Nekem belőled mára csak apró,

Csorbult emléktöredékek jutnak,

A szétrobbant “mi-időnk” szilánkjai,

Néha beérnek - újra szúrnak

Csak így kapok belőled - ennyit!

Miért vagy ha már nem vagy?

Már csak időnkénti látomás vagy.

Belédrejtettem álmaim örökre

S ha mégis jönnél találjam meg benned

Gazdátlan vágyaim eltemetve,

Hogy kiássam újra - a bajt.

Miért vagy ha már nem vagy?

Beletorkoskodtam egy csodába!

Csak az az ősz hordott a tenyerén, de

Már megérett nyarunk... Nosztalgia-tűz

- mint körömalászúrt, hegyes tüske -

Éget, de fájdalom nem hajt.

Miért vagy ha nem már vagy?

Ha a “tegnapi mosolyoddal” ma

Találkozhatnék veled..., “de úgy” ...újra...

S a “régidőből” haraphatnánk együtt,

Szótölő vágyunk beleájulva

Bensőnkbe -szótlan magunkba.

Miért vagy, ha már nem vagy?

Béklyóba-vert-aggyal mozdulna szám...

Suttogjak? Ordítsak? - nincs már echója!!

Hiába fújná szám fel nem lobbanhat

Az elhamvadt szenvedély - nincs parazsa!

Az élesztés nyögve sóhaj...

Miért vagy, ha nem már vagy?

Nem vagy! és mégis létezel nekem?

Valami szörnyű rokka font egybe veled -

Gúzsba - mint rég egy hosszú ölelés.

Már csak szánakozó vagy! Elém ejtett

Mosolyod csak irgalmas hazugság!!!

Miért vagy, ha már nem vagy?

Elrugaszkodtam a valóságtól -

Minden kettétört - a csend még vadabb lett.

Rohanok “mókuskereket” hajtva -

Ezzel utol sosem érhetlek már

A “rég-őszért” sikoltó időben.

Az utak

Az utak

A messzeségbe visznek.

Csak az útjelzők adnak

Értelmet az iránynak.

Mikor feléd mentem -

Csak úttévesztés volt?!

Indulnék

A céltalan cél felé,

Vágyam arra hajt, hogy még

Úgy átkarolnál - mint rég.

De visszanézni nem mersz,

Mint Szodomára Lót.

Az utak

Tőlem a házadig visznek,

Gondolatban már feléd

Botladozok, (oly rég)

De halott a valóság

- mint a remény is - bennem.

Indulnék...

Az utak egybe-futnak,

De nincs kihez mennem.

Csörgő béklyód eszemen.

Nem indulok el, mert

Útjelzőm nincs nekem.