Szótlan vagy,

Akár a szád – szemed is hallgat.

Pupillád

Izzik, vágy-fényt el nem takarhat.

Vágyad mély,

Mint hunyt-szemek mélyén a gondolat.

Tudom félsz

Hogy kitör belőled az elfojtott akarat.

Cselekszik

A tűz-vér asszony, mert fellobbant.

Éjente

Gyűrt párnád fele üresen ásít…

Sörét űrben

Kergetnek kusza álmok – lázít.

Magad vagy

Lázas tested – magadat – adnád

Nincs csoda!

Reggel ébredve, riaszt üres szobád.

Úgy érzed

A csodát hiába várod.

Ne törj meg!

Bár megölte az ébredés az álmod.

                               Izsák, 1981, jún. 10.

Válunk?

Űzi az éjt a fájó reggel,

Most hagysz magamra

Tán örökre kell?

Lépteid furcsán óvod

De lélekben nem válunk

Talán soha el.

Mi történt köztünk

Másnak talán

Még méz-cseppnek is kevés

De ez a semmi.

Így több nekünk

Mint egy prózai

Együtt kelés.

Gyula, 1974, XI. 1.

Fényképem

A múlté vagy

Mégis itt előttem, látlak…

Mint az elmúlásom

Vigyorgó emléke.

Nem én vagyok

Már csak hason látok rá

Mint bábozó hernyó

Az arcom szál-lepte.

Háló-ráncok

Mik ellepik már volt énem

Aki voltam már nincs

Csak a régi képem.

Emlékeim

Fakulnak, mind kevesebb lesz…

…majd mindent felejtek

Testem föld-ruhát vesz.

                               1973. X. 14.

Velem voltál

Hiányoddal feküdtem le újra

Forgolódva tested kerestem

Karom gondolatban átkarolta

S üres ágyban – tested éreztem.

Hiányoddal feküdtem le újra

S mégis mellettem éreztelek

Ujjammal lágyan játszogatva

Simogattam selymes pihéket.

Hiányoddal feküdtem le újra

Gondolatom s tested megfeszült

Veled összetapadva feküdtem

Így álmodtam Veled – egyedül.

Álmaimban nem volt semmi rajtad

Csak feküdtél s tested remegett

Csókoltalak mindenütt, hogy érezd

Nem mozdultál lehunyva szemed.

Hiányoddal feküdtem le újra

Majd átöleltek a kívánt karok

Nem akarok hazudni tenéked

Enyém lettél mást nem mondhatok.

                Izsák, 1978. június 5.

Parázs-úton járok

                   Parafrázis

Utjaim hozzád,

Mint szörnyű élű tőrök.

Lángot vetettél – elolthatatlant,

Fájdalmat aratok – kibírhatatlant.

S te, szítod tovább poklom tüzét.

Útjaim hozzád…

S én mégis hozzád megyek.

Benned kezdődött – szívemben ért véget.

Ha szavad hajítod – engem üt, éget,

Lángtalan parazsad. Te nem érzed?

Útjaim hozzád…

- Miért is adtad magad. -

Parázs-úton járok. Szívemben szakad.

Már nem is hívsz - a játék elakadt.

Úgy érzed, látom, így vagy boldogabb.

Ne tedd, mert közönyöd számomra halál.

És csak a holtak tudnak vádolni igazán.

                               Izsák, 1983. dec. 5.

Megöltél

Örültem,

Boldog voltam, hogy karjaidba vettél.

Éreztem,

De nem hittem, hogy egy kicsit sem szerettél.

Elringattál,

Eloltottad bennem az erős immunitást…

Gyűlölöm,

Amit veled tettem – a promoskuitást.

Érzelem

nélküli együtt-lét, csak a kéjt hajszolni,

Testünket

Lelkünktől, külön jól elfalazni?

Hogy mi volt az árad? – te magad sem hiszed,

Így én boldog voltam – boldogan fizetek.

Magam szabtam meg mindennek az árát,

Mert tudtam a perc-ár a lelkemben órák.

Megöltél

Bennem valakit, tudom ezt te nem akartad.

Sok volt már

A tőrdöfésből, tovább ölni a halottat.

Vezeklek, miért?

Úgy mennék hozzád

De őrzöd a táv

Csak éjszaka ébren

Járok Canossát.

Ki őrülten szeret.

Bocsánatot bűnömre

Nálad nem lelek.

Éji gyötrő látomások,

Mégis hozzád vezetnek.

És vezeklek….vezeklek, miért?

„Lelkem zsákba öltözött”

Mint Heinrich megyek,

Hátha canossám nálad

Feloldja bűnömet.

Nem tudom ki vagyok neked?

Egy dermedt pillanat, mit

Sors szeszélye teremtett /?/

Vagy postán küldött, versek,

Levelek /válasznélküliek/

És vezeklek…mert szeretlek.

                Izsák, 1983. nov. 29.

Szabálytalan harmónia

Csókod még nem ismerem

Csak arcod melegét, tettem

Emlékül el.

Bőröd simaságát csak lopva éreztem

Part menti szomorúságod, meg

Nem értem.

Utáltál vagy jobbnak hittél?

Csak néztél a semmibe, nem beszéltél

De éreztem.

Hogy mindketten tudunk valamit

Jó lett volna beszélni róla, de mit?

Ahogy éreztünk.

Én elmondom mit tettem

Bár tudjuk jól mindketten.

Tested simogatni, csak álmodban sikerült.

Akartam, hogy érezd, kezem testedre feszült

Aranyosak felső kicsit dombjaid

Megnyílt lenn a „délivölgy” egy kicsit

Akartam engedj combod zártsága

Hogy kezemben vegyem „kelyhed” Te drága

Szomjas voltál, inkább magad sem ittál

Mert kelyhedből adni nem is akartál

Pedig vágytál.

Ha igazán értékelni kívánod

Gyere velem, érezd mit ér ágyékod

Tedd meg. Jó

Ne félj, gátja ne legyen félelem

Ifjú tüzed csak idő-darabka lenne nekem

De megtanítanálak, amíg élsz jó legyen.

                               1980. nov. 20.