Az alvilágban

Elysion-ba akartam jutni veled

Szívni Asphodélos édes illatát

Éjfélkor Eos-nak áldozni magunkat,

Hogy Telost elérjük, ne legyen semmi gát.

Mint vert vaskapu, cseng fülemben a szavad,

Elrohantam s a Styx-nél találtam magam,

Vesztemre volt egy obolos-om, Kháron vitt...

Tartaros-ba értem vele hamarosan.

Verseimben hajózok Kokytos folyóján,

Ez adja gondolatim fájó lényegét,

Áttörni magamon - sehogy sem tudtam,

Hiába ittam Léthé varázs vizét.

Mint Danaidák hordhattam szavaimat,

Lelked vele soha - tele nem tölthettem.

Feneketlen hordóba hulltak. Kötelem

Oknos-i - szíved ezzel meg nem köthetem.

Kínáltál édes nektárt - mint Tantalos,

Csak örök szomj és éhség büntetésem,

Csak “pyrrhos-i győzelem” volt az egész,

Bár hittem benned - mint harcos Niké-ben.

Acheron-ból elértem “jajgatás tavát”

Fordulnék vissza -de Kerberos az őr jár,

Könyörtelen! Kívántam hozzád menni fel...

Miért? Nekem szívedben kenotaphion áll.

Eltemettél? Vagy szíved mélyén még élek?

És teszel új húrokat - boldog-zengőt - szakadt

Lantomra, mi új ihletet - olyat ad majd,

Hogy Hádés-ból szabadulva - zengjen újra dalt?

Térjek vissza, úgy mint Orpheus - újra vársz?

Pythiá-t megkeresem - mondjon jövőt nekem.

Addig ? csak Leukothea fátyla tart fenn -

Kharibdis és Scylla között - tengetem életem.

Átlépek mindent

Átlépem a szerelmet,

Átlépem az álmokat,

Átlépem az ölelést,

Átlépem a csókodat,

Mindent, amit tőled vártam.

Átléptem az asszonyt,

Átléptem a testedet,

Átléptem a mosolyod,

Átléptem az öledet,

Mind, mit kívánva kívántam.

Átléptem a lobogást,

Átléptem a keservet,

Átléptem az idődet,

Átléptem az énedet,

Mindent, amit adtál nekem.

Átlépem a látomást,

Átlépem a múltamat

Átlépem a verseket,

Átlépem önmagamat,

Bennem, gondolat rólad ne-teremjen.

Március

A tavasz kicicomázta a tél világát.

Békák kuruttyolása átjárja a part homályát,

A légben száll édes-bódító balzsam-lehelet,

Ez a március - engem nem szeret!

A szellő is illatos zenét áraszt. Hímzett

Fű - s virágból a tavasz csodás gyepszőnyeget.

Primulák tárulnak - mesés százszorszépek,

Ez a március - engem nem szeret!

Az ég tündér-kék, az erdő trillák otthona, bár

A napsugárból felvillan egy tiltó szempár,

Alkony - jön az egyedül-est - nézem az aranytüzet

Ez a március - engem nem szeret!

Pattan a rügy, a világ porzásra vár, csupa kéj

Terül szét a légben - a szerelmek illata. Ne félj

Csak hamvadó bús tele vagyok tested tüzének,

Ez a március - engem nem szeret!

Március. Fény! Tavasz-illat, párra lelő szívek.

Mindent elönt a boldogság - engem fullánkja éget,

A jött s megszökött télnek, kedves tavasz-telünknek.

Ez a március - engem nem szeret!

Mit tegyek? a tél-alkony-sötétje kötött hozzám

S te mész? Bár ránk telepedett minden ez órán.

Dalaimban s bennem élsz, mint forró lüktetések

Ez a március - engem nem szeret!

Hiába hittem, hogy szeretnek az istenek.

Az Idő, mint rút gnóm lesett, hogy szétlopjon minket.

Boldog évszakok (jó volt) enyém volt - ’szöd-teled

Ez a március - engem nem szeret!

Ha egyszer hiányzom

Talán majd ha egyszer én is hiányzom neked,

Kívánnál mint forró nyáron hűs tengereket,

Sivár lennél legbelül, mint virágtalan rét,

S visszakivánod egy régi ősz elsárgult emlékét.

Üres lelked - mint határ - mert rászakadt az ősz,

Oly puszta mint a tél - mit tarló-fagy megelőz.

Hiányozna “árnyékod”, mert bukik le a Nap,

S a versek mélyén még - megőrzött sok fájó gondolat.

Szomorúnak tartod, akkor már az Életet!

“Csalni élni akartál” - mind fájó emlékezet!

Csontodban érzed majd, a magány hideg-csendjét,

Mint a kedves - aki elvesztette igaz kedvesét!

Hitetlenül állsz, (hogy benned íly érzés feltört!)

Mint a kiállításokon - pop-art képek előtt,

(Egy vászonra applikált - sok rongy és zsákdarab)

Amit a tárlatokon - műalkotásként - bemutatnak.

Olyan mozaik az Élet - mint egy konstruktív kép;

Toldozott pacnik, epizódok, montáge - nem egyéb.

Ilyen kis “mozaik-elem” voltam az életedben,

Majd eltüntem “variációid” nagy mezejében!

Ha egyszer majd újra - én is hiányzom neked,

Mint halottak napján a rég eltemetettek.

Elföldelt homályba-tünt-emlékek ébrednek,

Benned, s felkutatod, rég-nem-olvasott verseimet.

Homok lánya

Ovidius: “Kő érzelmeid vésse viaszba kezed...”

(Magyar Gyulánénak barátsággal)

Én Aphroditétől kaptam ihletet,

Ovídius tanított verselni engem,

Ki, Erátó-szemmel nézte a világot,

Én is, ily isteni-vágyakat kergettem.

Költőtárs! költészeted más, egészen más.

Téged a paraszt-népélet ihletett meg.

Hesiodós világképében találtam rád,

Mert Homéros igazát - megkérdőjelezted!

Ki, Olymposra helyezte az isteneket.

De, Déméter itt nem kapott tőle helyet

(nem volt elég aristokratikus isten),     

Mert a földművelő-népnek csak ’ segített.

Ha dolgos kézzel forgatod a tolladat

- a nép igazát keresve - fessed, szedve

Rímekbe, hogy mi él lent - a felszín alatt?!!

(Nem népszínmű - nincs cifra-pántlikás kedve),

Mikor izzadja a rossz sívóhomokot.

“Föld-áldást” csak az termel, - ki veti a magot!!!

Vess! Ne csak éltető magot - írd a verset

Homok-lánya, néped panaszát mond, míg él,

- hangod a magyar-rónán szálljon csak tovább -

Mert homok- és pór-izzadságból teremtettél.

Nem homokvárat építessz! - mit el fúj a szél -

A volt homokdűnén - Parnassust emeltél!

Desiderium

Átfog az Ádvent 

Száz szent

Glóriája. 

Átfog a fénylő,

Égő,

Gyertyalángja,

Átfog a vágyam,

Lássam,

Fényét, szemed

Karácsonyában.

Látnám

Öröm-könnyed

A sok színű lángban.

Pogány-igazság

Zöldág    

Nélküled, csak

Hamis csillogás

Nem más.

Angyalhajat

Is, te aranyozod

S hozod

Most nekem a

Megváltó hitét.

A fényt,

Ádvent ígéretét,

Ne rombold szét.

Száműzve

Lantom szép húrjai

Már mind-mind megkoptak,

Lásd mégis Ámorról

dalolok.

Jól ismerem Erost

Ezért róla zengek,

Betelni vele, csak

Nem tudok.

Hosszú a nappal és

Egyedül az éj. - Mint

Ovid halálig csak

Szeretek.

Mint Tómitól Róma,

S tőle Lesbia, én is

Elzárva, hozzád nem

Mehetek.

Nem te vagy Lesbia,

Városod sem Róma.

Nem Caesar vetett ki,

Te magad.

De épp úgy, mint Ovid

Száműzve vagyok itt,

Én kedves Szép Senkim

Általad.