Ne félj!

Én csak most érzékelem a rég-tegnapot.

Bár - már kiadtad nekem az útravalót.

A tegnapok - ma adnak nekem értelmet,

Idegen csókok - asszonyok - mind elmentek.

Új napok, álmok előttem - csak terhesen.

Végső illúzió..? bár mindent megtettem,

Hogy kihúzzam - van még bennem lehelet,

Egy-szerelemmel élni végig, sosem lehet!

Az ősz már befészkelt fehéren hajamba.

Kezem - ha koldulok úgy feléd nyúlhatna...

Ha luxus-álmok néha, ha rám is törnek,

Bocsáss meg érte, de ezzel nem gyötörlek.

Ne félj hát! én már többé nem erőltetem.

Tudom asszonyom soha már nem leszel.

Ketyegő órámon nem hajtom az időt,

Már nem várlak - s nem jössz - mint egykor délelőtt.

A márciusi föld hiába illatoz,

Csak bánat feszül bennem - napokat átkoz.

A boldogság? már csak messze jár - valahol

S a költő bennem - csak is téli dalt dalol.

Megtört a varázs

Ínségben élek én - ki tegnap még lakomázott.

Éhem nagy - bár ellátnak szerelemmel

És mégis kiált, üvölt bennem egy hang: “Az

Újat cseréld le! a régi szeretőddel”!

Kinek bőrén süt át, teste belső forrósága,

Bár hőjét, már oly rég nem érezhettem...

Hogy tobzódna vérem teste lakomáján -

Ha újra hívna, asztalához engem.

Kebleid - két feszes, szelíd domb - szép-asszony -

- Csípőd-hajlatában el nem pihenhetek,

Öled sem tárult meg számomra oly rég,

Cserzett arcom - ugye - már kineveted?

Felélednek bennem újra a régi ritmusok,

Mert éhem forr - miként az őszi múrci,

Kisiklasz előlem már - mint az angolna,

Étlapodról engem nem fogsz választani.

Voltál mámorthozó, örömszerző szerető is,

Lágy-dallamban pusztító-vad-szenvedély.

Nem értik ezt meg “szabályos szeretkezők”,

Ami “versbe merevedett” - mindig él!

Hittem egykor - a mennyet is tőled kapom én,

Majd kikezdték “nyűgös kifogások”, s te -

Ma már nem felém - csak más utakon jársz, mert

Megtört a varázs - az izgalom szépsége.

Tudathasadás

Ősz van! Sorsfordító-szél töri az időt.

Rádvárakozásomban kihűlt meztelenséged

Szememből. Alakod is csak szétesett álom.

Agyamban sincs már, csak testnélküli lényed.

Szememben sem őrzöm! A vágy csak távoli múlt.

Már nem hiszek másban, csak a voltban. Bánom,

- Gyilkos a gondolat is - hogy más Édenbe

Néztem. A volt utak hosszú labirintusában,

Keresve - rádtaláltam. Ki aztán mindenem volt!

Lelkem kettészelte az álom és valóság.

Egytűzkörön-belül pattogott - sötétség s a fény.

Benne együtt táncolt - éledő s elhaló.

Álmaimat már oly rég felfaltad - üres lettem.

Ingerlő-tested már csak távoli, fanyar emlék.

Mégis hiányzik a tegnap - szád puha partja...

Melled, mit úgy szerettem... számra bimbóját

Nem tapaszthatom s arcom sem combod közé fúrva...

Hiányzik a kedves, kit szerethetnék újra.

Mért üldöznélek, ha kedved más csapáson jár?

/mosolygós-gyönyör erőszakkal? kéjvigyor - nem más/

Útnélküli pusztát jársz nagy kuszaságodban.

Vértódulásos éjszakáim hamis-csókját

- lajhár libidóm -“ez Te vagy” gondolat acélozza.

Nincs más gyönyőr test, mitől lángolnék úgy újra!

Mért vergődtünk szánalmas néha-együttlétben?

Ha tested csodás - míves hús-szobor - emlékszem!

Szerelmünk kiteljesült e “forró márványban”.

Álomgörcsbe-rándult a lelkem. Kívánságát

megkaptam; tested, nem csak látványt, ízelítőt,

Elértem a be-sosem-fejezhető vágyát...

De, tetteid, arcod aranyizzása hamis volt.

Képzeletem rikító  színeit festettem rá,

- agyam-falára - hittem benned - s ez az ára

Most itt vagyok kifosztva - szétesett aggyal.

Néha-látásod már meg nem vígasztal engem,

Keserű-ízzel a számban - más után mennék.

Ősz van! Sosem szerettél! Elakarlak feledni!

Agyamból radírozom a bevésett képeket.

Tested legyen egy, csak elporzó halvány emlék.

Ha...

Ha a kezem

Szép bőrödön siklana,

Ujjaimmal

Rajzolnék rá száz figurát.

Eljátszanék apró kis pihéin,

A zenénél is százszor-szebb

De - hangtalan - kedves muzsikát.

Nem hallanánk,

De mindketten éreznénk

A nem múló

Nagyszerű, elporzó varázst

S a ritmustól hangtalan, fáradtan csak

Feküdnénk, és élesztenénk - tovább -

A hamvadni készülő parázst.

Már régen hallgatok

Fogadd el a csendet, mást már nem adhatok.

Mert a vers forrása az igaz érzelem.

Társ kell hozzá - úgy mint a szerelemhez,

Mélyérzésekből összefűzött szavak, színek -

Számra már nem jönnek, már nem csillannak meg.

Fogadd el a csendet, írni hozzád nem tudok.

Agyamban új témák fel alig ötlenek,

Üresjárat ha megyek feléd, duzzogok,

Charmant-ja* eltűnt, a volt üdvöt nem ad...

Hiányod kín, de bennem a hangok hallgatnak. 

 Fogadd el a csendet, azt, hogy már hallgatok.

A vers kimond mindent, mit a külső takar.

Ájult ürességemből nem tudok kibújni, s te

Megtömöd magad, hamis gondolatokkal,

S szórod felém is, nem látok beléd mit akar?

Fogadd el a csendet, a fájdalmat mi fed.

Tetted, szavad néha beretvává fened

S felémvágod - ezzel összevérzel -

Megvakított-mélygyökerű-érzelmeidet.

Tovább ölöd, gyilkolod üressé vált lelked.

Fogadd el a csendet, én is megpihenek.

Gerincem már rég s most én is összeroppanok.

Borult-agyam rémképeiből sem érzel semmit,

Ne fagyassz be! hiúság ha tovább nem akarod.

Nem te vagy a vesztes - ha hívsz, jössz, felolvadok.

Fogadd el a csendet, tenni nem tudok mást.

Tested simogatását még kezemben érzem.

Ölelek mást - de nem csap be karcsúsága -

Hiába akarlak téged érezni benne.

Akarom, de nem tudom becsapni magamat vele.

                                                   * kedves, bájos

Kell-e fény?

Mondd, elmerengtél-e már a természet felett?

Hát, kell-e a fény, a lázas nagy szerelmeknek?

Hogy jó-e a Nap, mi ébreszt álmainkból?

Vagy csak a sötét kell,(?) ahol csak szépről álmodol!

A befejezett befejezetlen

Ne visszanézz, csak előre nézzél, mert

A mában már bús a rég-vígének.

A múltat feledni kell - felejtsd el, mert

Lyukasnak érzed majd, a lelkiismeretedet.

A rég oly ragyogó - “siralmas-boldog”

A mindent megadó s nem félő tested,

Belőle csak a szép s a jó maradt meg,

Nincs törvénye a változó szerelmeknek.

Hol áldoztam egykoron neked, mint

Herostrátés* felégetted templomát,

Elzártál tőle - ugye most élvezed,

Nem Hesperidák**, te őrzöd az aranyalmát.

A lantom, hol felvettem, hol letettem

Hogy szenvedéseim enyhítessenek.

Élveztem hosszú-beteg-szerelmedet -

Már halva adtad át azt az enyészetnek.

Az ölelő diadalok partján, ott

Nem csak te voltál velem - a kétség is.

Boldog aki vénen is szerethetett,

Úgy is ha csak perc-kincs volt - már remény sincs.

Hallgatnom kell, hát hallgatok. Ne mondd

Hogy szavak hálójának foglya vagy, vagy

Voltál! Nem ró többé neked sorokat kezem

Bennem a szép-szavak virágai elszáradtak.

Vércsecsőrrel távolról tépted lelkem,

Mert köztünk a hallgatás is elakadt.

Csak néhány félkész strófa ami vádol

Ez mindörökké befejezetlen maradt.

Egyedül ez van csak.

Elfogyó percek, rövid alkonyati nap.

Arcod arcomhoz búcsúzóul tedd,

Hogy melegével - magammal vigyelek.

Átrendeződik kapcsolatunk is - mától,

De emlékét mindketten őrizzük. Meddig?

Akkor érzed majd igazán hiányomat,

Ha ifjúságod-pohara - apróra széttörik.

Kárpótlást csak a néma emlékezés ad...

Verssorok, képek lüktetnek agyadban...

Gondolatid citálják legszebb részeit

S nem érted, mért nem éghetett téli-tűz a nyárban.

*   Görög polgár, hogy híres legyen felégette Aphrodite templomát

** Ők őrzik a Hesperidák kertjében egy Ladon nevű sárkánnyal az aranyalmát

A szépséged megmarad

Verseskönyvem, ha egyszer más kezébe jutna,

Nem hinnék el mi abban van - rólad leírva.

Szép vagy! Így élsz a versekben - nem képzelet -

Bár félig sem tükrözi bájad, szépségedet.

Élve vagy benne - a halott verssorokban.

Pedig csak skicc, elrajzolt, elnagyolt ott, abban.

Hogy is tudnálak leírni úgy /a szemed,

Arcod, alakod/, hogy nekem higgyenek. Elhiszed,

Hogy hazugnak bélyegeznék minden sorát,

Nem hinnék, hogy ily asszony e korban velem járt.

Irreális tákolmány, hát kiröhögnék,

Mint a vénség láz-álmú dagályos fecsegését.

Mert minden nyár egyszer elhomályosul.

Szépsége örökké múzsának sem virul! Rútul,

Ha mondják: “elsuhant feletted az idő”,

Elsárgult-lapú verseimet csak vedd elő.

Megmaradtál benne, mint “szép, érett forró-nyár”!

Olyannak mit sok éve, velem csodáltattál.

Keresd elő! Olvasd! Szíved boldog lenne.

Két helyen élsz fiatalon, bennem, s a versekben.

Elágazott utak

Erősítsük meg vagy hagyjuk szétfesleni,

A még egybekötő gyenge szálakat?

Mára kettétört a kettőnket összefűző,

Sokáig meghitt ősz-esti hangulat.

Már csak ritkán villan fel a régi éned,

Már nem a “voltoddal” találkozhatom,

Zárt-béklyóba-verted a múltunkat s lettél

Időhiányos s oly ritka alkalom.

A vágy-szó is lakóniába*  ájult. Csak

Elnagyolt szeretkezés - ha voltál velem.

Már nem “te voltál” kit egykor átkaroltam,

Csak “alteregója” ** feküdt itt mellettem.

Hideg a leheleted is, mi árad felém.

Hiába lángolnék tovább teérted,

A tél hidegségét - belém fagyasztottad,

Már nem te vagy az, ki engem is megértett.

Tudod a tavasz lassan röppen a nyárig,

A nyár az Élet-őszbe belerohan.

A szépség - mindig gyorsan múlik s nem tudod

Megállítani, mi megállíthatatlan.

Az ifjúság - hidd el - oly törékeny dolog,

Bárhogy óvod - öregséggé repedezik.

Bilincsbeverni - rohanó-múló-időt?

Akárhogy akarnád - erődből nem telik. 

                       *   szűkszavúság

                     ** hasonmás

Metszés után

Tőkém voltál - lemetszettél magadról,

Mint szőlővesszőt szokták - tavaszkor.

Itt vannak most már majd a meleg napok,

Éled a tőke, a rövid csapok

Szemei duzzadnak, de a sebek...

- azok sírnak - csepegni kezdenek.

Szárad a lemetszett vén-vessző-venyige,

Küldetését bizony elvégezte.

Nem-érzi sebhelyét a tőke,

A csap hajt, új vesszőt hoz - igaz - de

Egy kicsit, csak könnyezik - érte -

Mert a lemetszettnek nincs már értéke!

Bánja is a tőke hogyan pusztul el -

Ha kúszik a tűzláng nem jajveszékel.

Pattog a forró megsemmisülésben...

Ha tűzre egy-egy könnye kicseppen

- Sír-sisteregve - mint fájó dallamok,

E tűzben tudd meg én is ott vagyok!

Síró-lángok között együtt veszek el,

Egy nagy köteg - hamvadó - venyigével.

Nálam voltak

Rám esteledett.

A hold megpihent az ablakon.

A párkányra ezüstfényt vetett,

Majd úgy elvánszorgott - némán, -

Nem bírta e halálos fájó, sűrű csendet.

Álmodozom csak.

Vágyam megtalálta a leslyukat,

Hogy visszanézzek a múltba.

Szendergő félálom mögött

Oly megnyugvást ad, széttört emlékkárpitja.

Így csalogatom

Az árnyakat, tárgyakat körém.

Kit egykor dicsértem, szüzeket,

A hűket - szép hűtleneket -

Az engem szívből csókoló szeretőket.

Most itt vannak mind!

Rég elmosódott, fakult arcok...

Életre-keltek. Emlékeimben

Igés-pillanatok, órák

Amiket ott, egykor velük eltöltöttem.

Egyedül ülök

S mind velem, körülöttem, bennem

Éledtek rég-fakult mozgóképek,

Felejtett igék érzelmek.

Mind itt vannak, kit így vagy úgy, de szerettem.

Megverseltem már mindent amit akartam.

Most már csak rólad szól, dalom,

Szépséged van csak soraimban.

Minő csodás vagy! Kapjál megérdemelt szerelmet

Szád-forróságát-lehelve érzem          

Tövisektől szúrt életedet.

Lopott-perceinket tegyük széppé s boldoggá.

Oldódj fel bennem - ne gondolj rá.

/Gyűlölöm mind aki-é voltál./

Mikor osonsz hozzám/?/ félve. te bátor-gyáva.!

Vészt áraszt körülöttünk - minden

A boldogság sír érted - mint árva.

Nekem csak te vagy, utána nincs már semmi.

Csak csókolj - míg bírja a szánk. A síron túl

Már nem veti szemünkre senki.