Vesztettem
Szűkmarokkal, fukarkézzel - mérted az időd nekem.
Azt is az utcán, téren - mindig idő-fillérekben.
Mint a keményszívű gazdag dob tenyerébe koldus-pénzt.
Ha kérlek, várlak csak percek jutnak alamizsnaként.
Én csak nyújtom kezem feléd - mint a megszállottak,
Mint egykoron Krisztus felé, a bélpoklosok nyúltak.
Felszítottad alvó lángom, mint a parázs éget,
Sötét árnyak éles kése, szabdalja szét a hitemet.
A vágyakozás vad-vágyával várlak epekedve,
Éhezem a találkozást - szomjazom a szerelmedre!
Ha a szemed nézem - hőjében van csak látomásom,
Képzeletteremtett-vággyal, szemedben az igent látom.
Nem találok utat hozzád, lelked sűrű vadonjában,
Mégis együtt járunk este, szürke, csendes kis utcákban.
Hogy játszol velem? fájó gondolat. Mondj igazat!
Csak átlátszóvá tetted, az áthatolhatatlant falat?
Nem szégyen ha veszít az ember, elismerem, vesztettem.
Úgy is nagyon fukarkézzel - mérted az időd nekem.
Így várlak
Az ég tüze sújtott le rám.
Az együtt-percek rohanva mennek,
Félek a holnaptól - nem hoz tegnapot.
Az utcalámpák tompa-fénye
Csodás szemedben - ahogy szétcsorog,
Mint gyöngysor, törik rajta a fény, úgy ragyog.
Öröm-ódát nem dalolhatok,
Meredek az út - amelyen járunk.
Magamat nem, csak téged féltelek nagyon.
Nyelvemre béklyót rakok,
Mert cserébe - nincs már mit adhatok.
A szerelem rézpénzét - fájó gondolatot.
Lázadok a józanságod ellen.
Eszemmel mégis igazat adok.
De, ha szemem issza látásodat - lázadok!
Volt-e csókodban igaz?
Erre felelni soha nem tudok.
A percek űzik egymást - jajj, de lassan.
Az ünnep-lázával várlak
csendes utcában, ahogy suhansz felém.
Egy darabka álommal szememben,
Hogy elmondhassam szeretlek én!
Siess, hogy...
Egyedül átölel keserűségem,
Ha a szobámba lépsz - az, az Éden.
Tetszhalottként nyújtózik akkor a bánat,
Ha mész, feltámad - sír a boldogság utánad.
Nélküled vajh, mire mehetnék?
Vágy-lobogva mond, kit szerethetnék?
Enyhítik bánatom a “lázas-órák”,
Mocsoktalan szerelmemet - tovább szítják!
Bőröd vadító-illatú, Élet-,
Ha tested-földjébe temetkezem...
Ezt mással nem lehet már felcserélni,
Vad-behajózás, amiért érdemes élni!
Józanul - részeg-csókot adok
Testedre. Tőled józan nem maradhatok.
Liliom-nyakad szorítva fogam közé...
Mint “billog” jelzi, hogy tested-lelked enyém.
Szép vagy ruhában, de szebb ruhátlan...
Mért siratlak, ha felöltözöl? Vágyam,
Gyötrelmeim naponta keresztre feszítenek
Ha nem vagy, sejtjeim csak érted üvöltenek.
Mint riasztott vad én is csörtetek,
Hogy csapást, utat hozzád kereshessek.
Mi végleg csak a miénk lenne egyedül,
Nem riadok, minden zsigerem érted feszül!
Látod, ennyire a tiéd vagyok.
Mikor látlak? - kínoznak a gondolatok.
Örök várakozással telnek napok, órák,
Gyere már, siess - ne marjon mindig a vágy!
Kései szerelem
Nem tudod, hogy milyen
A kései szerelem.
Nem haragos zöld, eget nem verő
Mint a pattanó tavasz.
Halvány színorgia,
Mint az őszvégi erdő.
Csodás diszharmónia, közelgő
Elmúlását érző az.
Színes-láng bár nem ég,
Az őszi táj csodás szép,
Ha most itt találkozol velem, rájössz
Szép, a kései szerelem.
Tüzünk végsőt lobban,
Ez őszi lombsátorban,
A percet egymásnak élni, ölelni,
Csak ölelni kedvesem.
Hív a szerelem
Dúlnak bennem izzó szenvedélyek.
Ideggócaim, mint tüzes-vad-mének
Toporzékolnak, itt zsigereimben.
Szűk-kamrába zárt égő testemben.
Cserepes-szám hív. Hallod? Halld hát meg!
A szenvedély mint vihar-árja ellep.
Az éj lassú szekéren döcögve jár,
Öled hiánya fájó kálváriám.
Láncodra vert testem sok panaszszava,
Érné el szíved s fájva ott csúcsosodna.
Álmot se aludj - negondolva rám,
Öntsön el téged is, a vad-vágyhullám.
Ne Rhea ökrével - rohanj Táltoson,
Hogy tűzrabló-tested, mielőbb eloltson.
Akarom látni szerelmi-örömben
Égő szemed,- homályát fölöttem.
Ha testedben a Halál volna bújva,
Akkor is kívánnálak újra, újra...,
Hogy amit elhagytunk, mindent beérjek,
Még a halál után is megkísértenélek.
Így forr vágyam - ugye megérted?
S te nem vagy velem, ki csendesítheted!
Látod bevallom, hogy testem hogyan kíván,
Jöjj, ne hagyj magamra - soha ezután.
Egy este...
Egy este én is elmegyek
Az utcánkba. Gubbasztok a sötétben.
Nem értem el a szívedet,
Mért várok rád akkor itt - tétlen?
Egy este újra elmegyek,
Hidd el már csak szokásból teszem.
Tudom már arra utad nem vezet,
Várlak. - Pedig semmi reményem.
Egy este ismét elmegyek,
Hogy megnyugtassam a szívemet.
Az utca üres - mégis Kedvesem
“jön felém” - benne van a szememben.
Az utcán
Elnézem két szép kezed,
Éhesszemmel meredek rájuk.
Nem foghatom meg őket itt
- látják - elmarad simogatásuk.
Lehunyva szemem, az is elég,
Hogy érezzem mindkettő melegét.
Kell az ölelésed
Hiába kötsz az egyenesre csomót
És oldásomkor csak tovább bogozod,
Utamba hozott Fortuna - élek vele, hogy
Oltsam a felgyülemlett csók-éhes-lángot.
Kell az ölelésed!
Nyúlok utánad - feléd - hogy elérjelek,
Bárhogy zárod eszeddel a gondolatot,
Valahol mélyen ott lenn, tudatod alatt,
Észrevétlen, érzed, hogy mégis ott vagyok.
Kell az ölelésed!
Kell egy dermesztő nagy vihar, tombolás, hogy
Lelkedben törjön szét - félelmed páncélja,
S száz utad közül, válaszd a hozzám-vivőt.
És te kívánd szeresselek vágy-lobogva.
Kell az ölelésed!
Fáradt testem, ha vánkosodon elpihenne,
Még akkor is csupa tűz és szerelem.
Régi vágyra, sűrűsödő új vágyak törnek,
Mindmélyebbre merülni veled kedvesem.
Kell az ölelésed!
Nem miénk az éj
Ha este sírjába száll a fény,
Egyedül maradunk - külön - te meg én.
Mégis együtt vagyunk, összefűz gondolatunk
Lelkünk a láng - testünkben izzó poklunk.
Vánkosod néha verseim idézi,
Ha lehajtod rá kis fejedet,
Hunyt - pilláidra nem jön álom,
Bármennyire akarod, vagy erőlteted.
Napunk rövid - az éjt ellopták.
Igaz, nem volt soha még a miénk.
Az éjszakáról csak álmodozhattunk.
Csak a megfáradt Nap látott bennünket,
Mikor már hunyorgatta a fényét.
Forró-csókja, már puszikká szelídült,
Vad-lobogása - eltűnt az alkonyatban.
De a miénk, az éjben is tovább hevült.
A szó neked szól
Te vagy a szó,
Te vagy a kritikus,
Közönség, olvasó.
Te vagy a szerelem,
Te vagy a mozgató,
Neked szól a versem.
Te vagy a terjesztő,
Te vagy a társadalom,
Ki mindig ihlető.
Te vagy a végzet,
Te vagy a sorsom,
Meghatároz mindent.
Te vagy a gondolat,
Te vagy ki kibontja,
Belőlem a szavakat.
Hiszek benned
Hiszek a szerelmedben, akkor is ha nem mondod.
Ha kérdem a választ, körül-tapodod - oldod.
Valamiképpen - elködösítve magyarázod,
Hogy ne kelljen nyíltan semmit bevallanod.
Hiszek a szerelmedben, bár kerülöd a válaszod.
Nem mondasz igent sem, de a nemet sem akarod.
Mi tart akkor együtt (?) Számtalan forró csókod,
Melyben éreztem szerelmed, hozzám-tapadásod!
Hiszek a szerelmedben, ahogy nézem arcod.
Minden erről árulkodik - nézésed, simogatásod
Sem lehet talmi, - miért mondod el az álmod?
Hazudj, ha mind nem igaz! Úgy is őrült vagyok.
Hagyj meg íly őrültnek - csak így vagyok boldog!
AJÁNLOM AZ OLDALT
