Döntöttem

Mint új Rubikon

Álltál előttem.

Sorsom betellett,

Utam ismeretlen.

Itt túl a „folyón”

Mit most átléptem

Mindenről döntöttem,

Kockás elvetettem.

Scylla vagy Caribdis?

Választom Scyllát,

Mert kő nem örvény.

Mikor elindultam

Tudtam életem…

Kettős-veszély vagy

Elveszni vagyok kénytelen.

                        1974. 12.21.

Még is elmentél

Csendesen mentél el,

Úgy, mint aki még maradni akar.

Szerelem virágok a földre hulltak.

Virágjukat, aprán

Széttapostad – azon át vitt utad.

De bennem a gyökerek maradtak.

Repülnék most hozzád,

De tollaszegett énem – csak csapkod.

Megbénított szavad. Harcolni?

Ma már nem vagy nekem

Más, mint – korcs-emlék – fájó múltamban,

Kinek testét naponta szedtem versbe.

Örömmel fogadtad

Meztelen tested csók-vesszőzését

A szem helye vörösen izzott bele.

Kéj és a borzalom

Szent és ördögi két combod, öled:

Gyönyör és gyötrelem együtt fészke.

Feladni most mind ezt?

Hol önfeledt-percünkben – elbújtam

Odvába hosszú-kéj-remegéssel?!

Mily metamorphózis! Mi

Ment végbe benned? Elpusztultak már

Sejtjeid – melyek kergettek hozzám?

Nincs már érzelmed sem?

Nyugtalanság, kötődés - sem emlék?

Elernyedt feszült vágyad – nem is gondolsz rám?

                                                                                              1989

Leleplezett szfinx

Felidéztem arcod magamban

Amikor szobámban elnyújtózott

A hosszú csend.

Míg néztelek, jól tudtam azt,

Meg nem tudhatom, homlokod

Nekem mit üzent.

Szfinx vagy! Az. Néma, de mégis más

Mert két szemed él.

S ha fehér arcod bíbor önti

- mint feltépett pipacsbimbó –

Csak ilyenkor élsz – vagy igaz.

A többi hamis.

Lárvás, megbúvás. Nem te vagy.

Végvár? Az. Mely erősen óv,

Hogy lelked mélyét hatás ne érje

Hideg külsőd az erőd.

Hogy ne törjön felszínre benned a nő

- ha az vagy – félsz.

S a lángod láthatatlan égését

Csak pirulásod jelzi, hogy élsz.

                          Gyula, 1974. okt. 24.

Más ölel

Miért nem vagyok Nap,

Hogy éreznéd hevem,

Hogy bársonyos bőröd egyszerre

Mindenütt érezzem?

Perzselném az arcod,

Csókolnám szemed,

Hogy minden sejtedben

A vágyat érezzed.

Miért nem vagyok tenger

Annak megengedted,

Hogy tested átfogja

Vállad ölelje meg!

Csókolja füledet –

Halk cuppanással,

Hogy két combod közé

Odabújjék vággyal.

Tudom fürdőruhád

Mily édes kéjt takar,

Azért ölel a víz is,

Mert csak Téged akar.

Elmerültél benne,

Mint ahogy benned én.

Miért nem vagyok tenger,

Hogy ölelnélek én.

                               1979. aug.5.

Együtt maradunk?

Ki vagyok én?

Egy csodára váró elfojtott zokogás?

Ki vagy hát Te?

Egy lény, aki bennem feloldódott, nem más!

Kik vagyunk mi?

Két anyag kit összekevert a véletlen

S a belőle kicsapódott érzelem versekben

Te vagy az értékes pozitív sarok

Innen vándorolnak belém az elektronok.

Én csak szerény alantas negatív vagyok.

Ami felvesz, amit leadsz magadból – írok.

Kik vagyunk hát?

Lelkeddel kötöttem érdekházasságot,

Hogy testedről írhassak, amit imádok.

Mert verseim csak Te és én vagyok.

De a bennem felgyülemlett „Te”,

Adta tollamat mindig kezembe,

Verseket nem én, a Te tested szülte!

Hogyan tudtam?

Ha hangom elnémul-  csak a versek maradnak,

A keverék szétesik, vegyületet nem alkothat.

Ha a magány rádtör s bántja egyszer életedet.

A verseim mindig együtt lesznek veled.

1987.XI.24.