Nevetve szeretsz

Egyszer bokrokat akartál kertedbe,

Színesvirágú bokrokat – ástál be.

A fölásott földszagtól megmámorosodtál,

Valakit akartál!

Valakit - nevetve.

Egyszer virágot vettél a kezedbe.

Mezei virágot – csokorba kötve.

A virágillatától megmámorosodtál,

Szeretni akartál!

Szeretni –nevetve.

Egyszer rohanni akartál el messze.

Gépkocsiba ültél – hajnal fénybe.

A felém-száguldástól megmámorosodtál,

Most engem akartál!

Most engem – nevetve.

                               1988. szeptember

Ma nagyon hiányzol

Nem szeretem a tél színét,

A fák pókháló-szilüettjét,

Mit arcomra vetett.

Nem szeretem a késő őszt,

Mely hozzám sodort s már vitt,

Mint a szél a lehullott levelet.

- Ma nagyon hiányzik

Omló szőkeséged.

Nem szeretem a ligetet,

Amerre csavargok – vésett padokon

Nem-nyilazott szívek.

Nem szeretem a templomot,

Hová együtt téged kértelek.

-Ma nagyon hiányzik

Omló szőkeséged.

Nem szeretem a budai hegyeket,

/Mely mind csak rád emlékeztet/

A girbe-görbe utcákat.

Mégis végig mentem rajtuk

Hol együtt sétáltam veled.

/Kellett a fájó emlékezet!/

-Ma nagyon hiányzik

Omló szőkeséged.

                               Bp. 1984, márc. 10.

Csak pislákoltam

A nagyvilágot én sohasem hoztam lázba,

Pislákoló mécsláng voltam a szobámban

Életembe oly hirtelen tört be,

Mélyen belenéztem az emberi létbe.

Új életerő-olajat kapott a lámpásom,

Tűzoszloppá szította kihunyó lángom.

Úgy égette lelkem a hirtelen jött fény,

Újra verseket álmodtam, s írhattam én.

Sirattam magam benne s e rút-rossz világot.

De áldottak mégis – csak a velem járók

Érezték, azt, hogy igaz-fényt árasztok én,

A szerelem fényárját – sötétség egén.

Pedig nem voltam gyertya az Úr asztalán,

Mégis öröm-hit-fényt szórtam – én a „pogány”!

Mert tollam nyomán nyíló vers-virágok,

Neked csak örömöt hoztak –nekem átkot.

Már szobámban újra csak – haldoklik a fény.

Emlékeink sorvadnak – kis utcák mélyén.

Bujkálnak kerítések szűk résein át,

Vagy kitapétázták az omló házak falát.

Fel kell kelnie – kit ellöktek – elesett/?/

Felállva átlépni – múló reményeket.

A vers halott! Bár dallama még a légben száll,

- rég elhagyott helyeken – mint vak koldus botorkál.

                                               1995. augusztus

Rég ismerlek

Azt hiszed, hogy csak most láttalak meg?

Már sok-sok ezredéve ismerlek

Tudatébredéskor ott voltam veled.

Akkor az őskorban – nőnek

Először én mondtam – szeretlek.

Te az első nő, s én veledjáród,

Később lovagod, kedvesed, párod.

Ott voltunk mindenütt „Toi et moi”

Te az ígéret voltál nekem,

Erdőkben, barlangokban várakban és most.

…Majd elveszítettelek…

Most megtaláltalak

Mindenben most is te vagy:

A halkan síró sípban

Öröm-kacagásban,

A madárdalban,

Mélyben és magasban.

Érted történt minden

Az eredendő bűn

A feloldó kereszt,

Templomi orgona,

Csak érted zengett.

Te vagy a nevetés,

Fájdalom, zokogás,

Te vagy a bűnbánat,

Advent, feltámadás,

Te vagy a gyümölcs

Érett nyári varázs.

Te vagy az álom

Az éltető parázs.

Ilyennek láttalak, álmodlak magamnak

Ha nem vagy ilyen, ilyennek akarlak.

                                                  1979

Látlak

Nézem a képed

Arcod hűs márvány,

Szemed, mint a fagy –vakít.

Kinek adod lelked melegét,

Simítod el homlok-ráncait ?

Szíved is mint szemed

Csak hideg-gondolat.

Soha fel nem oldod.

Így agyonbarázdált

Arcom pókhálóját,

Jobban, egészen befonod.

Nézem a képed

- Mint mikor láttalak -

Az sem mosolyog.

                Izsák, 1975. IX. 16.

Újból ősz

Sárguló levelek

Itt-ott már feltűntek

Mint surranó tolvaj

Meglepett az ősz.

A régi emlékek

Mind jobban rámtörnek,

Szívem felett az idő felettük

Nem, sohasem győz.

Ökörnyálas határ

Bomlik a buzogány

Az őszi eső már

Mindent tarol.

Mégis őszre vágyom

Arra a régire,

Sétálni Veled

Kedves valahol.

Nem vénült lantom él

Csak nem tudsz róla

Új dalok lüktetnek,

Zúgnak agyamban

Válaszod nem jön

Semmit nem tehetek.

Az őszi szél megszánt

S küldi – helyetted –

A megsárgult hulló levelet.

                Kiskőrös, 1975. IX: 13.

Elhagyva

Tőled jöttem

Kábultan

Elesve

Miért is kellett

Nekem az

Az este?

Lerészegedni

A bortól nem tudtam

Mégis itthon

Belezuhantam

Feloldott Téged a bor.

Bor, bor, te átkos…szeretett –

Kábulat, méreg

Te kellesz

Mert elveszett

Benned reményem

De, hogy lássalak élnem kell

Már csak így bírom részegen

Feloldott téged a bor

Te átkos…

Aficum

Mégis kellesz nekem

Bacchus Te leszel

Mától az istenem.

                1965

Hazudtál

Habzó csend….

Áramlik be a szobámban…

Pattog a fülem…

Mintha jönne…de nem…

Továbbvárok a magányban.

Álmodom….?!

Víziókat látok….?!

Szövöm az álmot…

Már itt van!...de nem

A pattogó csend adta lépteit.

Mikor jössz már?

A magány őrjítő…

A csend dobol, zakatol – agyamban –

Pattognak a kurta zajok

S mind, mind hozzád kötődik…

Lépteket hallok…nem, nem igaz

Ismét csend, pattogó zaja…

Játszik velem…

….Valakit átölel..

Megadom magam! Tudom, hogy nem Te vagy

Csak az álom nyomott reggelre el.

                               1960, július