Névnapodra                               

Aranylantom ezüsthúrjait

Pengetném neked,

Kristálypohárba tölteném italod,

Elhozám nymphák énekét is,

De nincsen semmim más - csak a dalok.

Ezüsthúrok üveghangjain

A melódia,

Hófehér arcodra szép bíbort lopna,

Éreznéd vágyaim e dalban,

Nem eszedhez a szívedhez szólna.

Aranylant csillogó húrja, mind

Neked zengene,

Viharban hoznék el - türkizkék eget,

Aranynapsugárral aranyoználak,

Ha együtt lehetnék újra veled!

Ezüsthúrok varázshangját hallod?

Csak hív - nem csábít,

Mint Odysseust szirének dala.

Kár kötnöd “árbócodhoz” magad,

- Viasszal füledben -“köteled” szaggatja.

Aranylant-dal - a lelkedig érjen -

Égessen, mint a tűz!

Küld hírvivő Hermést jó hírekkel

S vígasztalj, mint Okedániák Prométeust,

Mint Phőnix újra úgy éledjek fel.

Aranylantom ezüsthúrral - nincsen

Csak golyóstollam

- Kiömlő kékkönnyei - s a képzelet,

Papírom amire írhatok én,

Hogy névnapodon köszönthesselek.

Szeretni akarlak

Még mindig szeretni akarlak.

Gondolatban este lágyan betakarlak,

A semmiben is érzem tested melegét,

Téged szeretni soha, soha nem elég.

Még mindig szeretni akarlak.

Remegő kézzel végig simogatlak,

Tested varázsát érezni nem kevés,

S elfog a csontom is megrázó remegés.

Még most is akarlak szeretni.

Vágy-szomjadat újra igazán érezni.

Hozzád présel az évek vad vágya

Várlak mindig, gyere várlak még ma...

Még mindig akarlak szeretni.

Míly édes gyönyör lesz, téged átkarolni,

Kezem végig siklik - szép tested bársonyán,

Fehér billentyűk - a fekete zongorán.

Tómiból is látni Rómát    

Utamat vakon járom én,

Nem hozzád megyek - az Alvilágba.

Minek tenném feléd kínnal lépve,?

Kapud-rácsa nekem - oly rég zárva.

Száműztél - láncodra verve,

De “Tómiból” is látom “Rómát”.

Nem szemmel nézem, a szívemmel

- pír nélkül - a szerelem városát.

Neked dalolt száműzött lantosod,

De, könnyed érte soha sem hull.

Nem érti ezt az otthoni beszéd,

Ha te sem érted, hát vigaszul.

Kettétöröm lantom - nem kell ének!

Őrzője maradok emlékednek.

Jó lesz a megfeketedett csendben.

egyet viszek, tündér-szó: neved,

Hogy velem legyenek idelenn,

Betűi a sírban is fénylenek.

Elűzött dalnok fájó vágya hajt,

Fogadd utolsó búcsúját szegénynek.

Nem akarom, hogy lássák! Nem ég

Szövétnekem - izzik - nem világít.

Elég kín - bilincsed szoros zárja,

Büszkén hordom Ovidus kínjait.

Torzója lettem önmagamnak...

A való csattog - mint ostor hátamon,

“Tómiban” későn jár a reggel is,

Vénségem-partján - csak “Rómát” álmodom!

Húsz év múlva

Majd ha megöregszel -

Húszévesnek távol - pedig oly közel.

Észre az időt alig veszed,

Csak a tegnapok égnek lelkedben,

Már csak hátra, előre nem nézel.

Ha majd szép arcodat

Az idő pókhálója már beszőtte,

De tükörbe nézve még csillog szemed,

Nem régi-fénye az - hanem egy könnycsepp

Mellyel a múltad - magad temeted.

Ha majd már ott belül

Csontodban nem tűz, fájdalom ébred,

Szobád melege csak ami kell.

Az ablakodon át - bámulod az őszt,

A gyors szálló időt - alig hiszed el.

Ha majd árnyak már

Szürkület előtt jönnek s a fényben

Sem látod olvasni e sorokat,

A két kezed is öledbe vágyik

Nehéz a könyv - könnyebb a gondolat.

Csak ülsz lehunyt szemmel,

Gondolat s lélek a végtelenben

Találkozik - mert gondolok én is rád.

Megáll az éterben - egy pillanatra

Egy csók lehelet csak - az utolsó vágy!

Hiszed-e?

Elhiszed-e?

Már belémfagyott a szerelmed.

Nem jégbe - megfagyott forróságomba,

Mi oly maximális - fel soha nem enged.

Mint ős-bogár borostyánba beledermedt.

Megérted-e?

Magamba fagyasztottalak be,

De nem égsz el itt, forró tüzemet

Te éleszted, mert örök - ölelést - adva

Élsz bennem - forróságomba belefagyva.

Elhiszed-e?

Fagyott tűz vagyok, s itt bennem te

- úgy mint héjatlan atommagok (hidd)

Átalakulással táplálod fagyhőmet -

Mégjobban belefagyasztva testedet.

Megérted-e?

Ha a “nagy-összeomlás” jön már,

Fényed sem tud kitörni belőlem!

Eggyé fagyunk össze láthatatlan. Bennem

Semmisülsz meg! Te s én együtt mind a ketten.

E S T I  T Ű Z