Ki nem ölel?

A sok szép perc –látod mivé lett

Ha újra hittél tudnálak még meg –

Ölelni téged…

Közénk árkot Te, a Sors szakított

Örömtelenség öröme látod

Csak eddig tartott!

Költői szerelem az valami más

Nem egyszerű életérzés, nem csak

Vagy megkívánás.

Transzcendens, mély ismeretlen világ,

„Prózában” élőknek nem táruló

Örök babérfák!

Mily jó lenne ma, ha valaki

Két-puha-karjával ölelne át

S úgy mondaná ki:

A perceit velem mind megossza

Hogy a „költői szerelmet” mindennél

Csak többre tartja.

Ó, hogy ezt kimondja, már alig várom

Pedig tőle kéne messzire el –

Futva rohannom.

Mint megfeszített szomjazom érte

De enyhítené lelkem a dal, ha

Velem égne.

Bús okosságom már nem ad erőt

Mily jó lenne, ha valaki átölelne

Engem, a küszködőt.

                               1991. május 23.

Tanya bontás előtt

A határban nézem a romos tanyát

Mikor épült? Kiket várt?

A gazdája mennyit küzdött, izzadt

Míg simára talicskázta homokját.

Mára megcsúszott-fedelű rom tanya!

Üvegtelen ablaka

Vakon néz q felvert udvarra

Rendje?: Akácbokros, pusztuló, néma.

Padlásajtó nyikorgó üregében

- A szürkülő estében -

Foghíjas létrán – csak a szél surran

Fel, mint a tolvaj a zizegő csendben…

A vén szarufák még meg-megreccsennek

Úgy sípolnak, szenvednek

Mint öreg bordák közt göthös tüdő

Lélek-ölő ez az elmúlás. Beteg

A jól-meglyukdalt mestergerendája

/ a sok-sok szú tanyája/

Lassan rogyadoz – pihenésre vár

Meghajlott háttal úgy százév súlyával.

A ház sok-lemezes mész-takarója

Úgy egymásra rakodva

Lazán hull a porladó falakról

Mint évjelzők az előzőt takarva.

Rég kialudt rőzseláng-szagú tűzhely

Kátrányos kéményében,

A szél rikoltva kergeti a semmit.

Csak a pókhálók ringatóznak vadul-benn.

A szegletekben zsupp-törmelék, szélhordta

Földszagú alom, homok

A sok penészes fénytelen szálon

Csendben szendereg a sokéves doh.

Így tűnik el ma egy kisparaszt álma

Ki egykor-rég várta

Legyen tanyája, háza, családnak otthona

Nyugodjék békében! Mily jó, hogy nem tudja!

Holnap gyalulják simára traktorok

- száz évet megélt s ára volt

Egy élet munkája nem látszik többé!

Csak tanya helyén egy sötétebb folt.                   

                                               1986

Vágytalanság asszonya

                            Töredék…

Hívott. Ismét elmentem hozzá

Hátha…talán...most…még ma!

Feltárja lelkét, hogy mi nyomja.

Azt érzi, hogy veszély van?

Vagy a világ legérzékenyebb „asszonya”?

Játszik? – ez a műsora?

Felfelé nézett, hogy könnyei

Ne csorduljanak ki.

Túl fényesek lettek szemei

Elmerengett…min? Miért?

Ritkán-jövő szerelmi vágya – úgy hűlve kélt

/ Csak pillanatokat élt -/

És akkor is korán elvetélt

Szeretett társalogni

Ehhez is jó partnert keresett

Értelmetlen volt neki

„Az” miért kell!? Fel az ölelés nem fogható.

Mi lehet (mosoly) abban a jó?

Karácsony-éj 1990

A képzeletem karácsonyfáján

Himbálózik a semmi árnyéka.

Csillagfény van, de remény nem csillan,

Csak a Hold és a felhők pajkos játéka.

Csillagok – hunyorgó gyertyafények

A Hold – tarka emlék – mint fenyődísz

De bármerre is nézek nem látlak már,

Az utam vak és semerre nem visz.

Átlépni a „jelenem küszöbét”?

Mint fura ajándék, jött a gondolat,

A távolságot szétcibálni,

Rohanni, vinni a fojtott vágyaimat.

Kitörni a hallgatás csendjéből

Vaksi-szemmel az irányt nem lelem

Bár csillagos a karácsonyi éj

Üstökös-jelző-csillagom már nincs nekem.

                                               1990

Kívánlak-2

Most, hogy találkoztam Veled,

Sajkám Poseidon

Játékszere lett.

Még nem tudom kié leszek,

Zeus vagy Hádes-é /?/

Hajt az ár, megyek.

Allektó társa ne légy. Nem

Soha Tisiphónét

Én nem követem.

Kívánnék veled Arthemis

Erdejében járni,

Akard hát te is.

Szűzi tisztáson nem várnék

Nymphák táncára, csak

Veled szeretnék…

Hogy nyomot elsőnek hagynánk

Ha jönne Ámor és

Nyilát lőné ránk.

Alászállnék. Rejtelmeid

Leoldanám s látnám

Tested lankáit…

Ne félj! Nem égsz el velem

Mint Szemelé, Zeus

Ölelésében.

S feküdnék zöld pázsiton

Hófehér testedre

- fehér láng-álom…

Véresre csókolnám a szád,

Akard, mint én – nagyon, -

Erost te is várd.

                               Izsák, 1983. okt. 25.

Önmagadat tüzelted…

Önmagadat tüzelted – forrtál!

Megolvadtál: a földön végig csordogál

Mint képlékenyé vált üveg – szétfolytál.

A hiúság-vágya hajtott - mindent feláldoztál

Elrajzoltad a valót. Mit tettél?

Előbbre jutottál!

Hiúságod bosszújába

Belegubancolódtál mint légy – pókfonálba.

Engem kilúgoztál szívedből – honába.

Mást fogadtál be és megnyíltál számára.

Álom-képek rohannak benned

Egymásra dobálva.

Majd jól lehűtött az Élet.

Hajszolva-futó lépted – már nem eszed-é

Már nem is vagy önmagadé – csak a tény-é

Bár látszólag te vagy, nem! Csak „mása a régi-é”

Nem hitted, de váhatsz te is

Törékeny vesztessé.

Fel kell újra olvadj, hogy élj!

Hogy feltölthesd régi éned – a tartásod.

Vezetni akarlak új útra – megtalálod!

Megtett kitérőd majd egy őrültségnek látod

S mint körvonal önmagadba visszatérsz.

Ugye Te is várod?!

Most itt ülünk ketten

Mi – bizalmatlanul – egymással szemben

Hogy újra, ki kit csap be, mind etől félve

Nézünk, nagy kérdőjelekkel a szemünkben

Igez-e amit mondunk egymásnak?

Meginogtunk a hitünkben!

                                               1992

A mosoly is ölhet

A sors – de meggyötört engem

Egyszer-egyszer megpihenhettem

Míves falánk duzzadt szádon…

S hozott szépreményű kábulat.

A vágy-harapta nyelvünk

Tüzes pernyét hordta szét

Testünkben, csiholt csók-tengerén

Hajóztunk ölelve benne…

Így megloptuk a napot még.

Roncsolt-szájjal, jó volt veled ott,

Érezni bőröd vér-ízét.

Legyőzve mégis veretlen

Oltárodon áldoztam Szerelem,

Bűnt meg nem bánó gyönyörért.

Sarkaltak tovább te hozzád.

Nem! Fogadalom, tilalomfák

Nem-állhatták el útját.

Őrült vagyok! /Hol vagy te már.

Merre vagyok utad nem jár.

Benned híd nincs, hogy átjöjj hozzám!

Az elhagyott parton alkony jár

Vérharmat csörgedez latyakban.

A fájdalom fürdik, izzadtan vérhabban,

Vérzik, mint a megölt idő

Hiába mosolyogsz ezt tetted

Vers-leső asszony – a sors büntet.

A mosolyok is ölhetnek!

                               1989. jan. 24